Egy videón keresztül szeretném érzékeltetni, miképpen alakítják az intenzív és igen ambiciózus digitális fejlesztések Észtország mindennapjait. Olyan nagyon sok új információ nem lesz benne a témáról szóró korábbi bejegyzésemhez képest, mégis egyrészről a videóban első kézből, maguktól az észtektől lehet hallani, mit is csinálnak és ők hogyan tekintenek ezekre a fejlesztésekre. Másrészt viszont a videó segítségével szeretném felhívni a figyelmet arra a vizuálisan is jól nyomon követhető folyamatra, ahogy egy egész ország arculata változik. Ahogy fokozatosan mozdul el az általunk is jól ismert poszt-kommunista valóság valami nagyon egyedi, markáns új identitásba.

Az észt cikk, ahol a videót találtam ezzel a fotóval indít:

A kép Tallinn city-szerű belvárosát ábrázolja, és kicsit benne van ebben a fotóban minden, ahogyan az észtek láttatni akarják magukat. Felhőkarcolós, sokfényes világváros. Építészetileg és életmódban is izgalmas, modern világ, tele lehetőségekkel, ötletekkel és azok bátor megvalósításával.

Ez a fotó azonban inkább a jövő, mint a jelen. Észtország fejben van itt, a valóság ennél a szó szoros értelemben sötétebb. Sokszor beszélgetek arról észt kollégáimmal és ismerőseimmel, ha tényleg azt akarják, hogy ez a hely legyen az új Szilícium völgy, akkor nem csak pusztán az IT fejlesztésekben kell jónak lenni, hanem valóban vonzóvá és élhetővé kell tenni ezt a várost.

Nyilván én a messziről jött ember sokkhatása alatt mondom ezt, de az a sötétség, ami itt október végén ráköszönt a városra úgy, hogy hónapokig nem bújik elő a nap, az iszonyatos lelki terhet jelent. Nem a hideg az elviselhetetlen, hanem a sötétség. A fenti kép azért tetszik mégis, mert valószínűleg az észtek is látják, érzik ezt, és ők is egy ragyogó, fényes várost álmodnak maguknak. Elindult Tallinn ezen az úton, de még nem mondanám, hogy egy Szingapúrban sétálok.

Kevesebbet írtam erről, de a másik faktor, ami nagyon fontos, az a szolgáltatások minősége és általában az emberek attitűdje. Ez utóbbit én nem tartom olyan genetikai, észt (vagy akár balti) sajátosságnak, minket magyarokat is mosolytalannak írnak le nyugatiak, miközben én egyáltalán nem érzem, hogy sótlan, mosolytalan kultúra lenne a miénk. Hozzám közelebb áll ez az először tartózkodó, majd csak lassan feloldódó de akkor már mélyebb kapcsolatot kiépítő barátkozási stílus. 8 hónapja vagyok itt, nagyon érdekes, hogy csak most, több mint fél év elteltével kezdenek el a Facebookon bejelölni még a legközvetlenebb kollégáim is, vagy a hallgatók az egyetemről.

(Lehet, hogy fantázia ez csupán) de én abszolút annak tudom be az észt visszahúzódást, hogy ezt teszi 800 év megszállás egy kultúrával, ami nyelvét és szokásait titkon hordozta. Az észtek azon generációja (és most még ők vannak többen), akik 1990 előtt születtek, úgy jár-kel saját országában, mintha tojásokon lépdelne, és legszívesebben láthatatlanul osonna el az eresz alatt. Számtalan apró jelenetben megéltem már ezt. Megijednek ha tudod a nevüket, mert mondjuk hallottál róluk valakitől. Az a kérdés, hogy hol laksz az majdnem olyan udvariatlan mint nőktől megkérdezni hány évesek. Mégis van feloldozás, mert eljön a nap, amikor hirtelen, számomra egyébként váratlanul, feloldódik a jég, és egy kifejezetten meleg, intim fogadtatásban lesz részed. Csak ehhez hónapok kellennek.

A szolgáltatások minősége azonban olyasmi, amit nem tudok tolerálni. Azt jóval nehezebben viselem, mint a személyes kapcsolatokat, egészen azért mert a szolgáltatásért fizetek. Nyilván ez sem ismeretlen, emlékszem, amikor szingapúri feleségem sokkot kapott Budapesten attól, hogy pofát vágnak a bolti eladónők. Sokat beszélgettünk akkor arról, hogy milyen élete lehet egy ilyen nőnek, mennyit keres, mire megy haza, hogy bánnak vele a munkahelyén, mi lehet a képe saját magáról.

Ugyanez a helyzet Észtországban. A boltok áruházak többségében - nem tudok jobb szót találni - vakkantanak kommunikáció címén. Van egy amerikai vendégoktató most nálunk az egyetemen, az már nem mer beülni sehova. Azt mondta ilyet ő még nem látott sehol (nem nagyon járt még Kelet-Európában). Bement egy utazási irodába, hogy ajánljanak neki valamit. A mosolytalan, tényleg vakkantó stílusban válaszolgató alkalmazott egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, és azt tanácsolta a kolléganőmnek, hogy jöjjön vissza ha már tudja mit akar. Ő meg kifakadt, hogy neki itt nem az a munkája, hogy őt rábeszélje egy útra? Hát nyűgözzön le, mondja el, hogy nekem minden vágyam, hogy velük Szentpétervárra menjek, mert olyat én még nem láttam. Itt ülök - mondja - el akarom költeni a pénzem, de azt érzem, hogy zavarok, inkább idegesítem magát. Mi nem ezt hívjuk "sales"-nek az államokban..

De Észtország nem az államok. Itt egyelőre nagyon kevés olyan ember sétál az utcán, akiknek a bankkártyáján 15.000 dollárnyi egyenleg van (a megtakarításain felül), ezért egy hétvégi utazásra úgy fizet be, ahogy mások yoghurtot vásárolnak. Megkívánta..

Ahol nincs pénz, ott sales-es sem terem, legalábbis nem abban az amerikai autónepper formában. És lehet, hogy az alábbi videón szereplő észt IT arcok már a londoni kollégáik szintjén (újabban afölött) keresnek, de egy kiskereskedelmi bolt eladója 500 euró körül vihet haza, ami itt az átlagkereset fele. Pofát vágnak hát az élethez.

Mindezt azért írtam le ilyen hosszan, mert nem akarom, hogy ez a blog egy végtelen örömódává váljon. Általában azokról a dolgokról írok, amik tetszenek, amik számomra újak és lehetőséget, perspektívát látok benne. Lenyűgöző Észtország gyors fejlődése a digitális kormányzás terén, és az is, ahogy ez napról napra alakítja az itteni emberek életét. Abban is szinte biztos vagyok, hogy jó irányba fog változni ez a mosolytalan és fénytelen világ, amint egy új generáció már félelem nélkül tud felnőni.

Idegen vagyok itt, szeretem nézni az embereket. Ezek az arcok a videókon nekem már nagyon ismerősek. Megszoktam az egyenruhákat, a faházakat, a szürke szovjetet és a csillogó üvegpalotát is. A szőke, kék szemű fotómodelleket és félrefésült hajú nagyon orosz arcokat is. Látom hogyan dolgoznak rengeteget (hónapokig mást se lehet úgyse csinálni) és azt is, mennyire büszkék azért mindarra, amit 20 év alatt elértek. Szerintem az ilyen videókkal ezt akarják megmutatni nekünk:

 Azok számára, akik nem beszélnek angolul egy rövid összefoglaló:

- Bemutatják a digitiális igazolványukat, amivel gyakorlatilag minden hatósághoz és szolgáltatáshoz közvetlen elérésük van az internetről.

- Az oktatában már az általános iskola második osztályától tanulják a számítógépekkel, a robotikával és az internet világával kapcsolatos ismereteket. Programozók és IT szakemberek hadára van/lesz itt szükség, ezért az oktatásban ezt nagyon nyomják. (A videóban nincs benne, de újabban a spanyolok nyomulnak nagyon azzal, hogy a fiatalok náluk igen magas munkanélküliségét úgy próbálnák enyhíteni, hogy fiatal spanyol IT szakembereket exportálnának az észt munkaerőpiacra)

- Csak pár másodpercre látni a videóban, de itt mint eső után a gomba úgy jelennek meg egymás után a mindennapi életet segítő vagy könnyebbé tevő fejlesztések, start upok. Parkolás, taxirendelés, étterem foglalás, jegyvásárlás minden egy telefonnal elintézhető, ami önmagában nem újdonság, de itt tényleg mindenki ezt használja. Sok helyen nincs is parkolóóra, mert a neten vagy sms-ben lehet csak rendezni.

- A rendőrség szovjet típusú korrupcióját is jelentősen csökkentették a digitalizált megoldásokkal, azzal, hogy minden egyes mozzanat, intézkedés rögzítésre kerül. A járőrök pedig azonnal az autóból hozzáférnek minden adathoz a jogosítvány vagy a személyi alapján. Külön e-rendőrség is van.

- Az egészségügyben minden adat és információ fent van a neten, amit bárhonnan elérhet az állampolgár, de az orvosok is ha megkapják a hozzáférést. Az adatok tulajdonosa az állampolgár, arról is pontos értesítést kap, hogy az állam mire használta illetve akár mikor nézte meg az adatait. Ugyanis látja a log fájlokban, hogy ki honnan, mikor lépett be az adataihoz és ott mit csinált vele. Nincs recept, és meg lehet jelölni közeli hozzátartozókat, akik jogosultak a gyógyszereket kiváltani, információt kérni, vagy hozzáférni az adatokhoz mondjuk akkor, amikor az érintett maga ezt nem tudja megtenni betegsége miatt.

- A választási rendszer trükkje, hogy a digitális szavazással nem csak a részvételi arányt akarták növelni, hanem szinte értelmetlenné tették a szavazatvásárlást. Ugyanis mindenki annyiszor szavaz, ahányszor csak akar. De csak az utolsó szavazat számít. Ha valaki lefizet, akár az orra előtt szavazok arra, akit mond, utána fél órával felmegyek a rendszerre és már magam szavazok mégis inkább arra, akit én szeretnék. Ez utóbbit fogja regisztrálni a rendszer. Az internetes szavazásra általában egy hét áll rendelkezésre, a papír alapú szavazás előtti időszakban.