Az ötévente megrendezésre kerülő Észt Dalosünnep valahol a régi tabáni LGT koncertek, a Csíksomlyói Búcsú és a Sziget Fesztivál egy sajátos kombinációja. Míg a nyári napéjegyenlőséget ünneplő Jaanipäev inkább egy családi, közösségi ünnep, a Dal és Táncfesztivál egy nagy össznépi dzsembori.

Rengeteg ember van, szerintem százezres is lehet a tömeg, ami egy 1,3 milliós országban már igen jelentékeny aránya a lakosságnak. A helyszín maga is emlékeztet engem a Tabánra, van az egésznek egy "gyere, gyere ki a hegyoldaba..." hangulata.

A nemzeti jelleg persze nagyon erős, hiszen maga a rendezvény a XIX. században ébredező észt nemzeti öntudat eredménye, az akkori és későbbi orosz/szovjet elnyomás elleni küzdelem egyik fontos állomása. Mikor először hallottam, hogy itt egy dalfesztivál a nemzeti ellenállás legnagyobb fegyvere akkor olyan nagyon nem jöttem lázba. Mert azért mégis én onnan jövök, ahol "trombita harsog és dob pereg, kész a csatára a sereg". Nekem a nemzeti öntudatra ébredés az Petőfi meg Kossuth és Gábor Áron réz ágyúja, énekelni is lehet közben persze, de azért mégis a harc. Aztán amikor meghallod, hogy milyen az, amikor 18.000 ember énekli egyszerre, hogy "Apáim országa, a föld, amit szeretek", akkor ugyanúgy megremeg a lábad, mint az ágyútűztől.

Rendre el is pityerednek, azt hiszem ötévente ez a nagy közös élmény összerántja az észteket. A helyszínnek tényleg hihetetlen ereje van. Amúgy - a magyar viszonyokhoz mérten - alig látni embereket az utcán, folyton van egy olyan érzésem, hogy lopva járnak a saját ereszeik alatt, de két napja tömegeket látok kígyózni minden irányból a Dalosrét felé, a buszon pedig énekelnek az emberek. Ez utóbbit csak az tudja értékelni igazán, aki találkozott már igazi szótlan, semmilyen harsány megnyilvánulásra nem fogható észt emberrel.

Maga a rendezvény énekkarok vagy zenével is kísért kórusművek egymás utáni végeláthatatlan sora. A táncos rendezvények az első napokon vannak, a záró nap az, igazi eredeti Dalosfesztivál.

 A fesztivál azonban nem elsősorban arról szól, hogy nagyszámú laikus közösség megnézi és meghallgatja a szintén nagyszámú professzionális előadók kórusműveit, hanem énekel az egész ország. Ezen a képen valahol kolléganőm kisfia is látható, aki iskolájával már hónapok óta készült a nagy napra, és nincs szerintem iskola, egyesület, település, sőt talán észt család sem, aminek valamilyen tagja ne szerepelne. A kolléganőm korábban maga is énekelt egy női kórusban, most férje trombitált egy zenekarban és a kisfia énekelt egy kórusban. A fesztivál tehát ilyen módon is egy közösségi élmény.

 Igen erős a népi jelleg. A nemzeti jelképek mellett se szeri, se száma a különböző népviseleteknek, és nagyon sok olyan arcot is látni, akikről látszik, hogy számukra ez inkább életforma mintsem ünneplő. E tekintetben hasonlít a rendezvény a Csíksomlyói Búcsúra.

 Ugyanakkor a rendezvény nem annyira vallásos, legalábbis semmiképpen nem a keresztényi értelemben. Sokkal inkább az Észtországban egyébként jobban érzékelhető ősi, pogány természetközeliség jelenik meg. A népviselet is inkább ezt képviseli, és ami feltűnt, itt nincs vagy nem olyan erős a népies-urbánus ellentét. A népviselet nem a fejlődés, a modernizáció és a városi polgárosodás tagadása, hanem mint egy létező dolog él velünk.

 Ez a fotó az egyik kedvencem a rendezvényről, mert szerintem egy kicsit minden benne van, ami Észtország. A népviselet nem egy konzervált, érinthetetlen hagyomány, valamiféle búskomor visszamerengés a XIX. századba, és semmiképpen sem a jövő és a fejlődés tagadása. Bátran hozzá lehet nyúlni, kreatívan lehet alakítani, a népviselet menő, itt él velünk, és éppolyan szépen megfér a divatos napszemüvegek és a döglesztő rúzs mellett, mint az iPhone-ok mellett. A népviselet újra és újra életre kell, megújul, összeköt és nem elválaszt korokat.

 Ez a pár például nagyon szépen hozza a hipster és az észt nemzeti stílus kombinációját.