Amikor elkezdtem ezt a blogot, azt terveztem saját felfedezéseim mentén írok majd társadalomról, gazdaságról, kultúráról, fejlődésről, fejlesztésről. Egy gyorsan fejlődő demokráciáról.

Az élet felülírja a terveket. Nem jön át nekem a sajtóból, hogy Magyarországon miként csapódik le az orosz-ukrán konfliktus, de Észtországban nagyon komoly aggodalommal figyelik az eseményeket. Egy gyors bejegyzés erejéig összefoglalom miképpen reagál a helyi sajtó:

Az észt állami média ERR (Eesti Rahvusringhääling) egy orosz politikai elemzővel készített litván interjút idézve arra hívja fel a figyelmet, hogy Grúzia és Ukrajna után Putyin elnök következő célpontja a Balti országok lesznek. Az elemző véleménye szerint mind az USA, mind pedig az EU tétlenül szemlélik az eseményeket, a térségben Oroszország azt tesz, amit csak akar. Nincs jelenleg olyan karakán politikai akarat és főleg olyan politikus, aki meg tudná állítani a kelet-európai visszarendeződés folyamatát egy újjáéledő orosz birodalom árnyékában.

Ugyanez a lap egy Észtországban élő ukrán nemzetközi szakértővel készített interjút, aki szerint a mostani krími események kísértetiesen hasonlítanak a balti országok 1940-es annektálására. (Az akkor már több mint két évtizede független országként létező Észtországba egyetlen puskalövés nélkül özönlöttek be a szovjet csapatok, mondván a helyiek kérésére, a fasiszta fenyegetéstől védik meg az országot.) Ebben az interjúban amúgy leginkább arról van szó, hogy a szakértő szerint a 150.000-res ukrán hadsereg képes lenne megvédeni az országot, az orosz haderők véleménye szerint nincsenek olyan állapotban, hogy bonyolultabb, hosszabb ideig tartó hadműveleteket megengedjenek maguknak. Szerinte ide azért nem lesz elegendő egy a grúziaihoz hasonló gyors kiruccanás. De mivel a hadsereg gyakorlatilag nem hallat magáról az elemző véleménye szerint sajnos a félelem nagyobb az elszántságnál, és így az ország előre feladja pozícióit.

Arra is felhívja a figyelmet ugyanakkor, hogy a Janukovics elnök irányítása alatt álló Ukrán hadseregben a Kreml rengeteg emberét megtalálhatjuk, akik érdemben akadályozhatnák az esetleges katonai műveletek sikerét.

A észt kormánykoalíció kisebbik pártja (a konzervatív IRL) demonstrációt szervezett mára a Tallinni Orosz Nagykövetség épülete elé Ukrajna támogatására. A nagyobbik kormányzó párt (a liberális nacionalista Reform Párt) éppen ma tartja közgyűlését, amin a párt alapítója, korábbi elnöke Siim Kallas meglehetősen tüzes hangú beszédében tette világossá, hogy minden észt politikusnak egyértelműen el kell döntenie kinek az oldalára áll.

A maga (maguk) részéről rögtön le is szögezte, hogy a független, demokratikus Ukrajna pártján van, és hogy soha többé nem szabad megengedni, hogy az 1940-es eseményekhez hasonló dolgok történjenek. A köztársasági elnök ünnepi beszédéhez hasonlóan ő is leszögezte, hogy a NATO és EU csatlakozzással a Balti országok függetlensége még mindig nem lefutott ügy. A világ nem biztonságosabb, hanem veszélyesebb lett.

Növelni kell a védelmi képességeket a Baltikumban. A biztonságpolitika nem lehet kicsinyes hazai politikai játszmák áldozata. Ez nem retorikai kérdés, amit kandalló előtt ülve fotelből lehetne megvitatni. Ugyanakkor a hisztériát is kerülni kell, itt az nyer, aki átlátja, mi is folyik itt valójában, és képes megtenni a szükséges lépéseket, ha kell azonnal.

Ezt a három területet emelte ki Toomas Hendrik Ilves köztársasági elnök az észt nemzeti ünnep alkalmából elmondott ünnepi beszédében. A beszéd nem évértékelő volt, inkább előre, a tervek irányába mutatott.

Határidős munkáim vannak, dolgoznom kellett a hosszú hétvégén, ezért jobbára a televízión keresztül követtem az ünnepi eseményeket. Néhány érdekes részletet leszámítva az ünneplés nagyjából ugyanúgy zajlik, mint otthon. Az egyik ilyen részlet, hogy az ünnepség nem feltétlenül a fővárosban van, hanem mindig máshol. Habár egyértelműen Tallinn az ország fővárosa, és a lakosság számát meg a gazdasági teljesítményt tekintve ez a legjelentősebb település, az egyetemváros Tartu és a nyári fővárosnak tekintett Pärnu is fenntartja magának előjogait. Idén a megemlékezések Pärnuban zajlottak.

Zászlófelvonás, beszédek, ünnepségek. Itt még van katonai parádé, érzékeltetve, hogy a biztonságpolitika és a nemzeti szuverenitás egyáltalán nem lefutott ügy a Baltikumban. Elnézegettem az egyenruhákat meg a felszereléseket.

Van egy régi elméletem, miszerint onnan lehet legjobban látni, hogy melyik ország hova igazodik (kinek nyal), hogy mit követ az egyenruhadivat. Csak rá kell nézni a képre és láthatjuk, hogy az észtek igazodási pontja az USA illetve tágabb értelemben a NATO. Habár poszt-szovjet országról beszélünk már nem használnak AK-47-es géppisztolyokat, a szerintem egyébként igen jó képességű BTR-ek helyett finn Sisu páncélozott szállító járműveik vannak. Kb. 1400 katona vett részt a felvonuláson, ami ha figyelembe vesszük, hogy a reguláris erők összlétszáma 5600 fő körül van, akkor ez jelentékeny szám. Jelen voltak a baráti országok képviselői is, de ezt azért kb. úgy kell elképzelni, hogy az USA küldött ha jól láttam 4 embert. Rajtuk kívül (ennél kicsit nagyobb létszámmal) voltak angolok, lettek, litvánok és dánok.

Az ünnepségek másik, számomra igen érdekes vonása az a ceremónia volt, amikor gyakorlatilag a teljes észt politikai, kulturális és intellektuális elit lejattolt az elnöki párral és ezt vagy másfél órán keresztül egyenes adásban közvetítette a televízió. Mint egy esküvőn az ifjú párhoz, egyenként az elnöki párhoz járultak a helyi potentátok. Mindenkinek bemondták a nevét és titulusát, a TV-n pedig még ki is írták a képernyőre. Elgondolkodtatott ez a ceremónia.

A fenti fotón, amit az elnök úr facebook oldaláról loptam, kiválóan átjön az egész rendezvény folklórja. Csak hátulról látjuk (majd a lentebbi fotón jobban látható lesz), de a köztársasági elnök egy bazi nagy aranyláncot visel. Nézzük meg mögötte azt a katonát vagy nem tudom mit. Egy lakáj és tengerész keveréke, frakknak tűnik, ami rajta van, de a válláról lógó aranyzsinórok, a mellén a kitüntetések, a karján a tengerész rangjelzések és a rövidre nyírt haj inkább egy katonára emlékeztet. Ezt a frakkos lakájstílust a kitüntetésekkel amúgy Helsinki utcáin láttam először, valami diplomaosztó ünnepségre igyekvő egyetemi diákokon.

Megér pár pillantást az éppen kezet fogó ősz úr és partnere is. A hatalmas napot formáló jelvény, a vállon biztonsági övként átvetett szalagokkal. Ezek ha jól tudom szintén kitüntetések lehettek. Míg az úr frakkban nyomja, a hölgy mögötte népviseletben áll, de kitüntetése neki is van. Ha mindehhez még hozzávesszük a first lady (Brigitte Nielsen?) királynői stílusát, nekem gyerekkorom zenés mesejátékai jutnak eszembe, amikor éppen ehhez hasonló kosztümökben gyerekek hangos szurkolása mellett a közönségnek ki-ki szólva alakítottak a színészek.

Mindez a számomra nagyon idegen és nagyon fura folklór még inkább ellentmondásos, ha figyelembe vesszük, hogy a népes felvonulótábor többsége hazai szemmel messze nem tekinthető az elit részének. A tengerészeti múzeum igazgatója, a megyei könyvtár vezetője, egyetemi professzorok, írók, költők, népművelők. A diplomatákat és katonákat leszámítva javarészt egy polgári társadalom közalkalmazottait és köztisztviselőit láttam felvonulni a XIX. század végi Belgium udvari kosztümjeiben.

Hasonló hatást tett rám az elnöki beszéd díszlete is. Én ugye jó pár éve már a súlyos, nemzeti színű zászlók és nehéz, sötét színek között elmondott környezethez vagyok szokva, legjobb esetben is esetleg valamelyik csarnok, vagy rendezvényközpont tömegjeleneteihez. Írtam is erről egy összehasonlítást pár éve. Ehhez képest itt ez a kép fogadott:

Most egy pillanatra tekintsünk el az elnök tekintélyes nyakláncától és jelvényétől. Nem jön át jól a képen, a televízión ez a zöld erdőrészletet ábrázoló poszter ezerszer zöldebben rikított, és itt nem látni, de a pulpitus is ezzel volt letapétázva. Miközben egyrészről tökre üdítő, hogy nagy lobogók helyett egy ilyen zöld, környezetbarát díszlet van, azért ez a 80-as éveket idéző, egész falat betöltő poszterhangulat nagyon ott van. A TV-ben nézve nekem valahol a valamikori Életet az éveknek magazin és az éles kontraszt miatt a Pirx kapitány kalandjai között volt a vizuális hatás. Szó mi szó, Észtországban át kell állítanom az agyam egy egészen más vizuális világra és szimbólumkészletre.

De térjünk végre a címben is előre jelzett témára..a beszédre magára. A TV közvetítést nézve nyilván egy szót nem értettem belőle, de másnap a helyi angol nyelvű sajtó lehozott egy rövid összefoglalót. Az ő interpretációjukat magyarítva:

Mindenekelőtt szóba került Ukrajna. Az ottani események kapcsán az elnök józanságra intett az Észtországot is megmozgató növekvő politikai aktivitás láttán (Észtországban ugye jelentős orosz kisebbség él, csakúgy mint Ukrajnában). Leszögezte, hogy az országban jelenleg semmi nem fenyegeti a demokratikus berendezkedést, de azonnal belpolitikai kérdésekre váltva azt is megjegyezte, hogy a jelenlegi politikai elit képtelennek mutatkozik hosszútávú reformok lebonyolítására, pedig ezekre nagy szükség volna. Véleménye szerint az ország virtuálisan évről évre az urnákhoz járul, permanens politikai kampány zajlik, ami elejét veszi minden érdemi hosszútávú gondolkodásnak.

Én azért szeretném megjegyezni itt, hogy habár az észtek kétségbeesve, vagy igen heves vérmérséklettel kommentálják az országban zajló politikai küzdelmeket én a hazai politikai kultúrához képest egy kifejezetten visszafogott és értelmes politizálást látok. Nincs a politika olyan mértékben eltávolodva az ország valódi problémáitól, mint ahogy azt Magyarországon érzékelem. Hogy csak egy példát mondjak, Észtországban azért még a számok, adatok jelentenek valamit. Tény mindenesetre, hogy éppen az ünnepek előestéjén jelentette be a miniszterelnök a lemondását, a kormányzó koalíció egy másik felállásban próbál erőt és támogatást gyűjteni az egy év múlva esedékes választásokig.

A beszéd központi eleme a bejegyzés címében is említett három fő pillér. Egészségügy, oktatás és biztonságpolitika. Ezeket tartja az észt köztársasági elnök azoknak a pilléreknek, amin Észtország túlélésének a jövője múlik.

Innentől jönnek azok a részek, amiket érdemes magyar füllel is meghallgatni. A következtetéseket mindenki vonja le magának.

Észtország elnöke úgy látja, hogy nincs már esély arra, hogy az itt is szomorú demográfiai viszonyokat azzal fordítsuk meg, hogy a nők visszatérnek a XIX. századi családmodellhez, és átlagosan 4-5 gyereket nevelnek egy háztartásban. Mondjuk ki na, az észt nők nem szülnek rendesen.

Megoldásként azt mondja két út áll az ország előtt. Vagy tömeges bevándorlással lehet változtatni a fenyegető demográfiai viszonyokon, vagy az észtek munkában töltött életéveik hosszabbodnak meg jelentősen. Én - látva, hogy milyen kevés ember él itt - az elsőre tenném a voksom, de a köztársasági elnök a második utat tartja Észtország helyes útjának. Megjegyzi ezzel kapcsolatban (és itt jön az egészségügy), hogy Észtországban örvendetesen növekszik a várható élettartam, ám még messze van azoktól az országokétól, amelyekhez az itteniek általában hasonlítják magukat. (Igen, Finnországról beszélt).

Az oktatásra térve az egyébként Orbán Viktorhoz hasonlóan nagy világmeglátásokat puffogtatni szerető észt elnök szerint a világ hamarosan két táborra lesz osztható. Azokra az országokra, melyek képesek követni a fejlődés ütemét, és azokra melyek lemaradnak. A munkahelyek ennek mentén szintén két típusba lesznek csoportosíthatóak: alacsony fizetésű olyan munkák, melyeket egyelőre még nem vesznek át okos gépek. És jól megfizetett pozíciók melyeket magasan képzett, kreatív emberek töltenek be. Észtországnak ez utóbbit kell megcéloznia ezért az oktatás prioritás.

A biztonság kérdésében azt hangsúlyozta az elnök, hogy Észtország elemi érdeke, hogy érdemben hozzájáruljon a védelmi kiadásokhoz, megerősítve a NATO kötelékét. Az orosz léptékben minden fitogtatás ellenére nyilván nevetséges katonai kapacitások, az ukrán viszonyok érzékeny követése, az orosz kisebbség helyzete, a tény, hogy Oroszország a szovjet idők befolyását igyekszik visszaállítani valóban központi kérdéssé teszik a biztonságpolitikai kérdéseket Észtországban.

Összefoglalásképpen egy rugalmas, jól képzett, keményen dolgozó állampolgárokból álló országot vizionált az észt köztársasági elnök, amire fényes jövő várhat.

Észtországban egyébként 1993 óta folyamatosan nő az életszínvonal, a bérek az áraknál gyorsabban növekednek. Euróban számolva 1993-ban a bruttó átlagbér 68 euró volt (mai áron számolva 21.000 Ft körüli összeg), ami akkor négy év alatt megháromszorozódott és 2003-ra elérte a 430 eurós szintet (kb. 133.000 Ft). Az azt követő 10 évben ez több mint duplájára nőtt, ma olyan 1000 euró (310.000 Ft) a bruttó átlagkereset. Az itteni Pénzügyminisztérium február elején kiadott előrejelzése szerint 2023-ra 1741 eurós (522.000 Ft) átlagkeresetet várnak. Észtország nem akar összeszerelő üzemmé válni, több nyilatkozatban is megüzenték a befektetőknek, hogy az olcsó munkaerőt keresve ne hozzanak ide gyárakat, üzemeket (nem is tolonganak egyébként), mert magas hozzáadott értékű, jól fizetett munkákra kívánják építeni a gazdaságot. Az itteni IT szektort elnézve ez nem pusztán "wishful thinking".

Mármint az egyik. Mert az észtek kétszer ünnepelhetik függetlenségük napját, amiért megküzdeniük is kétszer kellett. Február 24-én az 1918-ban, az addigra már a forradalom által megrengetett Szovjet/Orosz Birodalom ellenében kikiáltott függetlenség napját ünneplik.

Az észt nemzeti öntudat meglétének és erősödésének már jóval korábban is voltak megnyilvánulásai. Habár gyakorlatilag a viking portyázások óta nem volt önálló, független állama az észteknek, 800 éven keresztül megőrizték nyelvüket és kultúrájukat és egy adott földrajzi térségen (nagyjából ezt hívjuk ma Észtországnak) az etnikai homogenitásukat is. Mindez egyébként annak ismeretében igen komoly teljesítmény, hogy az írásbeliséget és kulturális gazdasági progressziót hordozó városi polgárság és az arisztokrácia Észtországban hagyományosan német volt. Amit mi a magyar köznemesi rétegként ismerünk, a jobbára általuk megtestesített megyei szintű önkormányzatisággal az ott nemzeti színekben soha nem létezett, annak megtestesítői a balti németek voltak.

Jól jelzi ezt, hogy amikor 1710-ben a svédek kiszorulásával az észt helyi hatóságok elismerték I. Péter orosz cár fennhatóságát, akkor a közöttük létrejövő megállapodás a korábbi (német) törvények és oktatási rendszer továbbvitelét, a német nyelv és a Lutheránus vallás szabad gyakorlását mondta ki.

Mindezek ellenére az észt nyelv és kultúra is tovább élt. Az első észt nyelvű Biblia 1739-ben készült el, az észt kultúra pedig alapjában véve egy népi kultúraként adódott tovább. Észtországban nemzetközi összehasonlításban is hihetetlenül sok népdal és népmese ismert, észt anyák évszázadok során ezeken keresztül adták át nyelvüket és kultúrájukat gyerekeiknek, miközben a fejük felett valami egészen más nyelven zajlott mindig valamilyen közigazgatás, létezett valami államalakulat.

A XIX. század elején a jobbágyság eltörlésével nagyobb mozgástér nyílt a helyi közösségek alakításában és a század közepén itt is életre kelő nemzeti mozgalom megteremtette az észt magaskultúra alapjait is. Észtül kerülhetett végre nyomtatásba az észt nemzeti eposz a "Kalevipoeg" és 1869 óta tartják meg Észtországban a híres észt dalfesztivált, ami nagyon sokáig az ellenállás ma pedig az összetartozás kifejezője.

Érzékelve az ébredező nemzeti öntudatot a cári Oroszország a századforduló táján erős oroszosításba kezdett, ami teljes kudarcnak bizonyult. Olyannyira, hogy az 1905-ös forradalmi megmozdulások elérték az észt területeket is. Ekkor alakultak a későbbi függetlenedésben igen fontossá váló első észt politikai pártok egy jóval szervezettebb, aktívabb szintre emelve az észtek politikai aktivitását. Ez a mozgalom aztán annyira sikeres volt, hogy hónapokkal a szovjet forradalom kitörése előtt, 1917 februárjában egy 40.000-res észt demonstráció volt Szentpéterváron, amely autonómiát követelt (és kapott) egy újjáegyesülő Észtország számára. Az autonóm tartomány évszázadok óta először észt vezetőt kapott és egy szintén észt irányítás alatt álló nemzeti tanács jött létre. Ezzel nagyjából meg is ágyaztak a függetlenség kikiáltásának, amire nem kellett sokáig várni.

Az új szovjet hatalom ugyan még bepróbálkozott az autonómia megvonásával, de az egyre inkább összeomló keleti fronton az orosz csapatok gyors hátrálásra kényszerültek, a németek pedig nyomultak előre. Az illegalitásba szorult észt autonómia képviselői a két hadsereg közötti "résben" kiáltották ki hirtelenjében a függetlenséget. Másnap a német csapatok bevonultak Tallinnba és természetesen semmiféle függetlenségről nem akartak hallani.

(Az első Függetlenség Napja 1919 Február 24-én)

Csakhogy novemberre a Német Birodalom is összeomlott, és a felálló Weimari Köztársaság maga adta át a hatalmat az időközben ugye kétszer is illegalitásba szorult észt vezetésnek 1918 november 11 és 14 között. Két héttel később a szovjet vörös hadsereg nyugati szárnya támadást intézet az éppen csak alakulóban lévő észt és még ott lévő német csapatok ellen. Ezzel kezdetét vette egy két éves függetlenségi háború, ami az észtek győzelmével és a független Észtország pozíciójának megtartásával végződött.

A függetlenségi háború fordulatai külön bejegyzést is érdemelnének, a későbbi társadalmi viszonyok ismeretéhez talán érdemes külön kiemelni a balti németek részvételét. Egyrészt miután Németország átadta a hatalmat a helyi vezetésnek formális német csapatok vettek részt a határok védelmében. A formálódó észt hadseregbe számos balti német jelentkezett önkéntesnek. Ugyanakkor lettországi székhellyel a helyi német arisztokrácia képviseletében harcoló Baltische Landeswehr 1919 júniusában, a szovjetek kiszorítása után megtámadta az új észt államot. Lettországban egy német vezetésű bábkormány jött létre, akiknek eltökélt szándéka volt a befolyás visszaszerzése a balti államok fölött. És habár a német csapatok jóval keményebb ellenfélnek bizonyultak mint az akkoriban igen szegényen felszerelt szovjet erők, többek között az alábbi képen szereplő észt urak vezetésével az észt hadsereg egészen Rigáig kergette őket, ahol az antant közvetítésével végül letették a fegyvert és visszaállították a lett önállóságot (is).

Az észt függetlenségi háborút egyébként jelentékeny angol (hadihajót és fegyvereket küldtek) és finn (fegyvereket és önkénteseket küldtek) erők segítették, de voltak svéd és dán illetve lett egységek is.

Hogy az észt függetlenség kikiáltása milyen társadalmi viszonyok közepette jött létre, és milyen berendezkedést vetített előre arról tanúskodjon néhány általam hirtelenjében lefordított bekezdés az 1918-as Függetlenségi Nyilatkozatból: (a teljes angol nyelvű változat a linkre kattintva érhető el)

"Az észt néphez szóló manifesztum

Az évszázadok során az észt emberek soha nem veszítették el függetlenség iránti vágyukat. Generációról generációra életben tartották a titkolt reményt, hogy az ellenséges megszállók elnyomása ellenére el fog érkezni Észtország ideje.

(...)

És ez az idő most elérkezett.

(...)

Ezen az órán, az Észt Nemzeti Tanács, mint ennek a földnek és népének törvényes képviselője, a demokratikus észt politikai pártokkal és más szervezetekkel teljes egyetértésben, a népek önrendelkezésre való jogára hivatkozva, szükségét látja a következő döntések meghozatalának Észtország és népe sorsának alakítására.

ÉSZTORSZÁG

történelmi és etnikai határain belül, a mai nappal

FÜGGETLEN DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG.

(...)

1. Az Észt Köztársaság minden állampolgára, tekintet nélkül vallására, etnikai hovatartozására, politikai nézeteire, a köztársaság törvényei és bírósága előtti teljes egyenlőséget élvez.

2. Minden etnikai kisebbség, oroszok, németek, svédek, zsidók, és más a köztársaság határai között élő nemzetiségiek kulturális autonómiához való jogait garantálja a köztársaság.

3. Minden polgári szabadság, a szólás szabadsága, a sajtó, a vallásgyakorlás, a gyülekezés és egyesülés szabadsága, a sztrájkhoz való jog, valamint a személyek és otthonaik sérthetetlensége megkérdőjelezhetetlenül érvényesülni fog az Észt Köztársaság területén, annak törvényei által támogatva, melyeket a létrejövő kormánynak haladéktalanul ki kell dolgoznia.

(...)"

Az idézett sorokból nekem egy mai értelemben is korszerűnek tekinthető, polgári, demokratikus ország képe rajzolódik ki, ami ráadásul több elemében érzékenynek bizonyul az egyenlőtlenségekre és a szociális biztonságra is. Pont olyan kép, mint ami a mai Észtországgal kapcsolatban él bennem. Olyasmit ünnepelnek itt ezek az emberek, amiért sokszorosan és nagy áldozatok árán megküzdöttek. Talán ezért is becsülik meg jobban. Sok sikert kívánok nekik...