2013 szeptemberében Észtországba költöztem. Ez a blog egy korábbi blogom (http://www.annyit.blog.hu) tematikusabb folytatása, ahol kizárólag Észtországgal, az itteni viszonyokkal és az itt szerzett személyes élményeimmel kívánok foglalkozni.

A Tallinni Egyetem vendégoktatójaként egy (esetleg két) évet fogok eltölteni itt. Észtország tudatos választás eredményeképpen merült fel. 2002-ben jártam itt először, amikor alkalmam volt a helyi szociális minisztérium előadását meghallgatni arról, miképpen tervezik fokozatosan bezárni a nagy létszámú, zárt, fogyatékos és pszichiátriai intézményeket, és miképp akarnak helyettük olyan szolgáltatásokat szervezni, melyek lehetővé teszik, hogy ezek az emberek, mint mindenki más, a közösségben éljenek.

Számtalan ilyen előadást hallottam már, és hallok azóta is Kelet-Európa összes országában. Általában ezek szép szavak maradnak. Nem így történt Észtországban. Amikor pár évvel később ismét alkalmam volt megfordulni az országban, akkor meglepve tapasztaltam, hogy az időközben eltelt pár év alatt tényleg bezárták az intézményeik egy részét, új lakóotthonokat építettek, lakásokat kezdtek bérelni és Tallinn közepén a nagy "Lipót-szerű" pszichiátria egyre zsugorodott, mert a sikeres közösségi szolgáltatások hatására rendre kevesebben kerültek újra és újra vissza a kórházba.

Azóta négyszer vagy ötször jártam az országban és kezdett összeállni a kép, hogy habár nagyon sok közös vonás van bennünk, nyelvrokonok is lennénk, hosszú megszállás, kommunista múlt, kelet-európai társadalomfejlődés, ez az ország valamit nagyon másképpen csinál, mint mi. Úgy döntöttem szeretném látni ezt közelről, részleteiben.

Már elsőre, látogatóként nyilvánvalóan látszik, hogy Észtországban valahogy három kultúra találkozik. Van a nagyon ismerős kelet-európai, annak minden kulturális és társadalmi következményével együtt. Aztán politikailag bármennyire is terhet jelent ez esetleg, de kézzel foghatóan jelen van az orosz kultúra az országban. Tallinnban az utcán, a boltokban, a szolgáltatások pultjainál hétköznapi jelenet, hogy az észtül (Tere!) köszönő eladónő azonnal oroszra vált, amikor az ügyfél Здравствуйте! köszöntéssel fogadja azt. És nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy milyen roham léptekkel skandinávosodik az ország. Az új épületek stílusa, az erősödő zöld tudatosság, az igen jó internet lefedettség és az a tény, hogy az észtek mindenben de mindenben a finnekhez hasonlítják magukat, mutatja az egyértelmű új irányultságot.

Kérdéseim vannak leginkább. Az, hogy elhagytam Magyarországot, abban nem csak a lehetőség vonzása volt benne, hanem az a keserűség is, hogy keresem a választ arra, vajon Kelet-Európa tényleg ennyire reménytelen?  Hogy ez a térség egyszerűen képtelen kilépni a sérelmek és viszont sérelmek, az önsajnálat és a valós teljesítmények helyett a mások hibáztatása jelentette ördögi körökből? Vagy van élő példája annak, hogy a miénkhez hasonló, hányatott sorssal nem csak egyre mélyebb múltja, hanem jövője is lehet egy országnak? Ez a blog arról az útról akar tudósítani, ahogyan a magam válaszait próbálom Tallinnban megtalálni.