Észtországban felvonulás helyett az utóbbi években inkább egy helyhez kötött fesztivált szervez a helyi LGBT közösség. A rendezvény szervezője történetesen a mi egyetemünk hallgatója ezért a minap első kézből tudtam tőle megkérdezni a dolog hátterét és információkat szerezni a helyi meleg és leszbikus közösség helyzetéről.

Rain Uusen 34 éves újságíró, jelenleg szociális munkát tanul a Tallinni Egyetemen. Tartós párkapcsolatban él melegként, évekig a helyi LGBT közösség vezetőjeként az itteni Pride szervezőjeként is tevékenykedett. Eleinte felvonulásokat szerveztek, egy 2007-es rendezvényről készült amatőr videó megtekinthető itt. Az észtekre jellemző csendes, nem túl nagy feltűnést keltő események voltak ezek. Írtam már korábban is, hogy az észt nem az a demonstrációkra járó típus, a csendes konok ellenállás az ő fegyverük, kulturálisan egyszerűen idegen tőlük a politikai vagy mozgalmi jellegű harsány felvonulás. Rain javaslatára pár éve úgy döntöttek, hogy a várost átszelő felvonulás helyett egy forgalmas belvárosi helyen (ahol rendszerint más fesztiválokat is rendezni szoktak) koncertekkel, pavilonokkal, kötött helyszínű rendezvénnyel bonyolítják le a programot. Ez látható a fenti képen a háttérben. Habár ma már nem Rain szervezi a fesztivált, az új szervezőgárda is átvette ezt a szokást.

Én azért megjegyezném, hogy szerintem a demonstráció szerű, harsányabb felvonulások és rendezvények megítélése változóban van. Pár hete volt az első fogyatékos emberek által szervezett tüntetés a parlament előtt egy jogszabály-tervezet ellen tiltakozásképpen. Nagy szerkesztőségi publikáció formájában jött le a legnagyobb példányszámú napilapban, hogy az ilyen rendezvényektől nem kell megijedni, ez nem a szétesés, az elharapódzó konfliktusok jele, hanem éppenséggel a demokratikus átalakulás gyümölcse, és kifejezetten örömteli az, amikor a leginkább láthatatlan és hatalom nélküli csoportok hallatják hangjukat.

Az LGBT közösség élete nem problémamentes Észtországban. A szovjet időkben az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat illegális volt, ezt 1992-ben jogszabály legalizálta, 14 évben jelölve meg azt a korhatárt, ami fölött mind heteroszexuális mind homoszexuális kapcsolat törvényesen engedélyezett. Az EU csatlakozási folyamat részeként 2004-ben fogadták el a helyi antidiszkriminációs törvényt, ami tiltja a szexuális orientáció alapján történő diszkriminációt a munkaerőpiacon. Ezt 2009-ben az egyenlő bánásmódról szóló törvény egészítette ki, ami a foglalkoztatás mellett az olyan területeken is megtiltott bárminemű diszkriminációt, mint az egészségügyi és szociális ellátás, oktatás illetve a teljes szolgáltatói szektor.

(fotók: Postimees)

Az együtt élő meleg párok helyzete azonban a legutóbbi időkig rendezetlen maradt. 2014 áprilisában 40 parlamenti képviselő 3 különböző frakcióból együttesen nyújtott be egy új élettársi törvényt, mely minden, házasságon kívüli élettársi kapcsolat jogi viszonyait (öröklés, látogatás, pénzügyi döntések, gondoskodás) rendezni igyekszik, tekintet nélkül az együtt élő párok nemére.

Az azonos neműek házasságáról továbbra sincs szó, az kizárólag férfi és nő között lehetséges Észtországban. Amennyiben az új jogszabály elfogadásra kerül, akkor a bejegyzett élettársi kapcsolat fogja szabályozni az együtt élő azonos nemű párok helyzetét.

A törvénytervezett benyújtásához kapcsolódóan interjút készítettek Rain-nal a tervezett szabályozás jelentőségéról. Neki tragikus, személyes élménye van arról, hogy milyen az, amikor melegként tartós párkapcsolatban élve a külvilág ezt nem ismeri el. Egy korábbi párkapcsolatában párja súlyos beteg volt és, amikor otthon rosszul lett, majd kórházba szállították, az egészségügyi személyzet számára semmiféle információt nem volt hajlandó kiadni, lévén hivatalosan nem számított családtagnak. Párja a kórházban halt meg anélkül, hogy erről Rain felvilágosítást kapott volna.

Beszédes, ahogy különböző politikai pártok interpretálják a témát, ami természetesen nagy figyelmet kapott a sajtóban.

A javaslatot benyújtó liberális-konzervatív Reform Párt (a jelenlegi kormánykoalíció erősebb tagja) képviselője Rait Maruste, aki egyben az alkotmányügyi bizottság elnöke is, egyrészt sietett leszögezni, hogy a házasság továbbra is kizárólag férfi és nő között lehetséges. Arra hívta fel egy nyilatkozatában a figyelmet, hogy Észtországban 170.000 ember él élettársi kapcsolatban, az ő (család)jogi viszonyaik szabályozása messze túlmutat a meleg párok kérdésén. Azt is megjegyezte azonban, hogy az embereknek meg kell érteniük, hogy meleg és leszbikus honfitársaink nem az űrből érkeztek ide, ők heteroszexuális észt szülők gyerekei.

A Reform Pártnál egy fokkal konzervatívabb IRL (akik három hónappal ezelőttig a kisebbik kormánypárt voltak a koalícióban) képviselője Siim Kiisler úgy nyilatkozott, hogy már számos jogszabály szabályozza az együtt élő nem házas emberek kapcsolatát és ő a maga részéről nem érti, miért akarja valaki bejegyeztetni élettársi kapcsolatát ha nem szándékoznak összeházasodni.

A sokak által oroszbarátnak tekintet Centrum Párt képviselője ennél is tovább ment. Képviseletükben Viktor Vassiljev nyilatkozott, aki szerint ennél fontosabb dolgok is lennének, amivel a parlamentnek foglalkozni kéne.

A szociáldemokraták (akik a három hónapja megújult kormánykoalíció új tagjaként szerepelnek) képviseletében Jaak Allik a következőképpen nyilatkozott:

"Azt gondolom az állam feladata az, hogy segítse a polgárai boldog és szabad életét, anélkül, hogy ez mások rovására történne. Nem látom okát annak, hogy a meleg párok boldogsága miképpen akadályozná bárki másét, ezért teljes mértékben támogatom a törvénytervezetet."

Idén július 4. és 6.-a között rendezik meg a 26. észt dalos és táncünnepet. Erőltetett párhuzamot állítva azt mondhatnánk, hogy ez az ünnep Észtország március 15-éje. A nyelv és a kultúra évszázadokon keresztül való életben tartását, majd a XIX. század közepétől a nemzeti öntudatra ébredést jelképezi az ünnep. Az időnként nem is teljesen sikertelen parasztlázadásokat leszámítva 800 éven keresztül az észt ellenállás legfontosabb "fegyvere" a nyelv és a kultúra megőrzése volt, melyben különösen fontos szerep jutott a népmeséknek és a népdaloknak.

Az első Dalosünnepre 1869-ben került sor Tartuban. A XIX. században Észtország az Orosz Birodalom egy tartománya volt, amelyet az orosz fennhatóságot elismerő balti német arisztokrácia és nemesség uralt. Az észtek gyakorlatilag egy kettős elnyomás alatt éltek. A fesztivál megszervezése az észt nemzeti öntudatra ébredés csúcspontját jelentette. 1879 és 1910 között összesen 10 ilyen fesztivál került megrendezésre, majd amikor Észtország 1918 után először kivívta függetlenségét kialakult az a gyakorlat, hogy a fesztivált ötévente rendezik meg.

A második világháború megszakította ezt a hagyományt, de 1947-ben újraindult. A szovjet időkben a hatalom megpróbálta a rendezvényt a maga képére alakítani. Orosz és forradalmi dalokat akartak inkább énekeltetni, de az észtek kijátszották ezt és a "Mu isamaa on minu arm" (Apáim országa, a föld amit szeretek) című dal valahogy átment a sztálini cenzúrán és a sok mozgalmi dal között amolyan félhivatalos nemzeti himnuszként énekelték ezt az észtek, kifejezve függetlenségi törekvéseiket. Ezek a kis játszmák, a dalolásba és táncolásba csomagolt csendes ám konok ellenállás adja a súlyát a fesztiválnak, ami a mai napig igen népszerű, és az észt nemzeti összetartozás kifejezője. Az 1988-as "daloló forradalom" is erre a hagyományra épült, akkor az észtek majd harmada, mintegy 300.000 ember vett részt a megmozduláson.

A fesztivál manapság is grandiózus. 18.000 ember énekel egyszerre az összesített kórusban és mindent egybeszámolva olyan 25-30.000 fellépője van a rendezvénynek, ami a 100.000 fő befogadására is alkalmas ún. Dalosmezőn kerül megrendezésre. (A Dalosmező, ami nem más mint egy nagy szabadtéri színpad, amúgy éppen a tallinni magyar nagykövetséggel szemben van).

2003-ban az UNESCO  a fesztivált a világörökség részéve nyilvánította. További információk érhetők el a fesztiválról angol nyelven a rendezvény hivatalos honlapján: http://2014.laulupidu.ee/en/

Révbe érni látszik a balti térség és az EU jelenlegi egyik legnagyobb infrastrukturális fejlesztésének, a Rail Balticának a terve. A tervek értelmében európai nyomvonalú vasúti összeköttetés épül a Helsinki-Tallinn-Riga-Kaunas-Varsó vonalon és Berlin felé folytatódik összeköttetést teremtve a balti térség és az európai vasúthálózat között.

A projekt jelentősége, hogy a balti térség közlekedési szempontból is felkerüljön Európa térképére. Észtország kifejezetten elszigeteltnek számít. Vasúthálózata a szovjet széles nyomvonalat követi, ami elvileg hasznos lehetne keleti irányba, azonban a hűvös észt-orosz kapcsolatok következtében nem beszélhetünk pezsgő forgalomról. Én még vonaton nem utaztam Észtországban, úgy vettem észre, hogy az emberek a távolsági buszjáratokat preferálják annak ellenére, hogy autópályák sem igen vannak. Az úthálózat java része egy-egy sávos, amúgy jó minőségű, de mégiscsak autóút. A közlekedés talán annyival könnyebb a hazai viszonyokhoz képest, hogy mivel nincs nagy átmenő tranzitforgalom nem kell végtelen kamionsorokat előzgetni és az egyébként is gyéren lakott országban alacsony a forgalom.

Nemzetközi viszonylatban azonban egyértelmű az elszigeteltség. Észtország a a balti államok legészakibb részén van. Finnországtól a Finn-öböl választja el, amit jelen pillanatban vagy repülőgéppel vagy a kompjáratok egyikével lehet átszelni. A komp 2-2,5 óra alatt kel át, a repülő 15 perc alatt ott van ugyan, de a biztonsági ellenőrzések és a reptér távolsága (Helsinkiben legalábbis) miatt ez az út is inkább 2-2,5 órának tekinthető. Van egy ambiciózus terv arról, hogy alagút épül Tallinn és Helsinki között, sőt az is része ennek az álomnak, hogy a két város Tallsinki néven egyesül. Az alagút megépítésével akár 30 percre csökkenhetne az átkelési idő. A terv egyelőre állom marad. Az EU azt a projektet nem támogatta. Az elutasítás után a finnek úgy nyilatkoztak, hogy nem mondanak le a tervekről, valójában nagyon nehezen lehet kifizetődő beruházásként megvalósítani. Nincs ugyanis olyan volumenű forgalom a két ország között, ami akár évtizedek alatt visszahozna a beruházás költségeit. Svédország és Szentpétervár is elérhető hajóval, ezek azonban egész éjszakás 10-12 órás utak.

A közúti közlekedés a fentiek figyelembevételével viszonylag akadálymentes a három balti országon belül. Rigába 3-4 óra alatt, Vilniusba olyan 6-7 óra alatt lehet elérni. Az a Budapest-Bécs, Budapest-Prága viszonylatnak felel meg időben. A bajok a litván-lengyel határt átlépve a Varsó-Kaunas vonalon kezdődnek. Az út arrafelé kritikán aluli.

Az oroszok irányába lehetne jobb a közlekedés, de azt meg a schengeni határ illetve a rossz szomszédsági kapcsolat teszi periférikussá. Repülővel sem jobb a helyzet, Tallinn enyhén szólva nem egy reptéri csomópont. Helsinki már az, onnan el lehet érni mindent, Tallinnból Berlinbe például vagy mondjuk haza Budapestre csak átszállással lehet eljutni.  

A vasút tehát azért nagy terv, mert tényleg nagyot dobhatna a három Balti ország közlekedésén. A project 3,5 milliárd eurós költségének 85 százalékát az EU kohéziós alapjából finanszírozzák ha az érintett országok időben be tudják nyújtani a projekt terveket.

Ez nem mentes a problémáktól. A három balti országnak közös projekt céget kell létrehozni, de igen hamar összekaptak a nyomvonalon. Észtországon belül is volt nem kevés vita, nem problémamentes a földek, telkek kisajátítása sem. A fenti képen vastag zölddel látható az eredetileg tervezett, mondjuk úgy, hogy legrövidebb ésszerű nyomvonal. Azonban a litvánok nem bírták elviselni, hogy a járat ne menjen keresztül az ő fővárosukon (Vilnius) is, ami viszont egyszerűen nem esik útba. Az észt Tartu, a híres egyetemváros, amolyan második főváros szintén kiverte a hisztit és az egész projekt majdnem meghiúsult azzal, hogy lassan nem volt város, amelyik ne jelentkezett volna be, hogy ő is rajta akar lenni a nyomvonalon.

Június 18-án egy tallinni találkozón úgy tűnik nyugvópontra jutottak a kérdésben. Vilnius felkerül a nyomvonalra, aminek pluszköltségeit pótlólagos EU forrásokkal akarják állni. Tartu viszont nem, és máshol sem engedtek. Tehát a nyomvonal hat fővárost fog érinteni Helsinki-Tallinn-Riga-Vilnius-Varsó-Berlin. Berlinből pedig már van összeköttetés a főbb európai vonalakkal.

Publicisztikákban olvastam újságírók azon elképzelését, hogy végre európai módon lehet közlekedni majd, szélsebesen száguldó TGV szerű vonaton kávézgatva Tallinn és Berlin között. A Rail Baltica terve potenciálisan közelebb hozza ezt az elképzelést, szakértők azonban óva intenek az ilyesfajta álmodozástól. A Tallinn-Berlin út 10-15 órát is igénybe vehet és árban a repülőjeggyel vetekszik, ami még azért átszállással is jóval rövidebb idő alatt megoldható. A vonat igazi jelentősége helyi viszonylatban lesz, a Tallinn-Riga, Riga-Vilnius, Vilnius-Varsó és így tovább viszonylatokat fogja megdobni, illetve attól függően, hogy hány megállót terveznek a reggeli-esti munkába ingázók fogják a busz/autó helyett a vonatot választani. 

Ez azért is fontos, mert nem annyira egy fél kontinenst átszelő nagy útra tervezik a járatot (például éjszakai menetrenddel, hálókocsikkal) hanem a helyi munkába járók ritmusához igazítják. Az is igaz ugyanakkor, hogy ha egyszer elkészül az infrastruktúra akkor egy megváltozott gazdasági környezetben (ha például a balti országok felkapott helyek lesznek üzletembereknek, befektetőknek, letelepedőknek) már könnyebben lehet a menetrendet, a járatok funkcióit a változó lehetőségekhez igazítani, mint most, amikor érdemben nincs infrastruktúra, tehát nincs is miről beszélni.

Habár sok vita volt a kérdésben, és lesznek még kanyarok, szerintem ez a vasút meg fog épülni.