Megnéztem ma az Egy hölgy Párizsban című 2012-es észt filmet és nagyon tetszett. Ilmar Raag alkotása díjat kapott a Locarnoi Fesztiválon, de én túl sok jó kritikát nem olvastam róla.

A történet két észt nő találkozásáról szól. Egy idős, évtizedek óta Párizsban élő kiöregedett dáma, aki valamikor nagykanállal habzsolta az életet, és egy 50-es elvált észt asszony, aki anyja halála után az idős hölgy ápolására érkezik a francia fővárosba. Egy igazi szürke, mosolytalan, savanyú lény.

Egy ausztrál kritikában azt olvastam, hogy nem tartozik a kedvenc filmtémájuk közé, amikor mogorva, zsémbes, rosszul öltözött Kelet-Európaiakat kell nézniük, ahogy szerencsétlenül járnak fel-alá a nyugati nagyvárosban. Megértem őket, és talán mert magam is mogorva, zsémbes, rosszul öltözött kelet-európai vagyok nekem nagyon is átjött ez a film és hihetetlenül finom, érzékletes ábrázolását láttam egy általam jól ismert beszívott szájú kultúrának és az abból való ébredésnek.

Van a filmnek egy (szerintem) csúcsjelenete, amikor a párizsi észt közösség tagjai 20 év után ismét összejönnek, és kiderül, hogy az egykori kórustársak még ma is azon lovagolnak, hogy a ma 80 felé közeledő egykori dáma 50 éve lefeküdt egy családos észt fiatalemberrel a kórusból. Ez a sérelmekbe zárt kesergés, az örökös áldozat szerep, a boldogságra de akár csak a pillanatnyi felszabadultságra való teljes képtelenség lengi át a filmet, nem csodálkozom, hogy ausztrál szemmel ezt nem lehet viselni. Ellenpontnak meg ott van az öregedő dáma (a fantasztikus Jeanne Moreau alakítja), aki sose akart mást csak élni, ma is lesöpri a bolti csomagolt croissant-t a reggelizőtálról és kerek szemekkel értetlenkedik, amikor kiderül újdonsült ápolója 12 éve nem volt férfivel. 

A film végét nem árulom el, helyette inkább mutatok egy másik, napjainkban készülő észt alkotást Veiko Õunpuu rendezésében. Nem tudom persze végeredményként mi lesz ebből a filmből, de a trailerében szerintem benne van minden, ami felé ez a sokak szerint reménytelennek tűnő észt búskomorság halad. Szerintem egyáltalán nem reménytelen..

Roukli teaser from Roukli on Vimeo.

Itt is ezek a mosolytalan, szótlan arcok. A nem történés, a nagyon észt táj ezekkel a fehér nyári fényekkel. Ugyanaz az elnyomorodott világ, de a zenével és kellékekkel már egy sajátos ízt kap. Ebben már nem az önsajnálat hanem az önirónia van, ami képes az egészet átfordítani. Már nem az a végtelenített világfájdalom, hanem stílus lesz a hangtalanságból, ez a film már hozza azt, amivé az új generáció transzformálja a észt kultúra nem könnyű terhét. Ez film szerintem már inkább Tarantino lesz, mint Tarr Béla...

A filmet a Baltic Film and Media School rendezvényén láttam, ami egyébként az egyik legmenőbb hely a Tallinni Egyetemen.

Habár már a 14. századból is vannak feljegyzések zsidók jelenlétére, teljes zsidó közösségek először a 19. században tűntek fel az akkor orosz fennhatóság alá tartozó országban. II. Sándor orosz cár 1865-ben tette lehetővé zsidók betelepülését (más orosz területek mellett) a mai Észtország területére. Az első betelepülők jobbára kereskedők, kézművesek voltak, akik habár zsinagógákat, imaházakat emeltek, igazán gazdag zsidó kulturális életet még nem hoztak. Ez a 19. század végére változott meg, amikor a zsidó közösség számos tagja bejutott az egyetemekre és később ők indították útjára az első zsidó kulturális programokat.

Az 1918 és 1940 közötti független észt államban a zsidó közösség helyzete gyökeresen megváltozott. A sok száz évnyi idegen uralom után megszülető szabad Észtország különös tekintettel volt az itt élő nemzetiségiekre és kisebbségekre. A zsidó közösség több más nemzetiséggel együtt kulturális autonómiát kapott, ami azt jelentette, hogy a közösség maga szervezhette meg oktatási rendszerét, a szociális segítségnyújtást, ápolhatta nyelvét és kultúráját és mindezt az állam finanszírozta. A kifejezetten barátságos, elfogadó légkörnek köszönhetően a helyi zsidó közösség gyorsan növekedett, a 30-as évek közepére már majd 4500 főt számlált, ami az akkori lélekszám 0,4%-át tette ki. Továbbra is a kereskedelemben és a szolgáltatóiparban dolgozott többségük (55%), míg 28%-uk kézművesként vagy munkásként kereste kenyerét. A korszak végére a zsidó lakosság mintegy 9,5%-a töltött be értelmiségi állást, többségük orvos volt de találunk gyógyszerészeket, állatorvosokat is.

Az első észt köztársaság nem pusztán barátságos volt a nemzet részének tekintett zsidó közösséggel, hanem az egyre durvuló nemzetközi közegben ki is állt mellettük. Amikor a náci Németország hatására mozgolódni kezdtek a balti németek is, Észtországban törvényen kívül helyezték a náci irányultságú pártokat, felszámolták a Német Kulturális Tanácsot, és a parlament egyébként választások útján mandátumhoz jutott német származású nemzeti szocialista képviselőjét lemondásra kényszerítették. A nemzeti szocialista magazinokat betiltották, s tették mindezeket arra való hivatkozással, hogy ezek a pártok, szervezetek és sajtótermékek folyamatosan inzultálják az észtországi zsidóságot és gyűlöletbeszédet terjesztenek. Az első magyar zsidótörvénnyel szinte egy időben, az észt köztársasági elnök kezdeményezésére a zsidó közösség elnökhelyettese az észt parlament felsőházának tagjává vált.

Sajnos, ahogy az egész ország akkori története, az észt zsidó közösség története sem ért vidám véget. 1940-ben, hivatalosan a német fenyegetettségre való hivatkozással, a Szovjetunió ismét megszállta Észtországot, és a bármilyen kisebbségekkel kapcsolatos szovjet politika nem II. Sándor cár hagyományaihoz nyúlt vissza. Gyakorlatilag azonnali hatállyal felszámolták a kulturális autonómia minden intézményét, és az észt közösség tagjaival együtt a helyi zsidó közösség mintegy 10%-át (kb. 450 embert) Szibériába deportálták.

1941-ben a németek vonultak be az oroszok helyére. A helyi zsidó közösség nagyobb része pontosan tisztában volt azzal, mi vár rá a németek bevonulása után, ezért mintegy 75%-uk sikeresen emigrált. Amúgy többségük érdekes módon éppen abba a Szovjetunióba, amelyik korábban minden tizedik tagjukat deportálta. Arra sajnos egyelőre nem találtam adatot, hogy ott mi történt velük. A hátramaradt nem egészen 1000 embert 1941 végére kivégezték. A németek 1942-re Judefrei-nak, zsidómentesnek minősítették Észtországot (Ostland, ahogy ők hívták) ám ez nem jelentette azt, hogy véget ért a zsidók gyilkolása az országban. Számos koncentrációs tábor működött a háború alatt Észtország területén. A háború utáni szovjet történetírás szerint az országban mintegy 125.000 ember lelte halálát a náci megszállás alatt, a mai észt történetírás ezt a számot 35.000 körülire teszi:

• 1000 észt zsidó
• 10.000 máshonnan ide koncentrációs táborba hurcolt zsidó
• 1000 észt cigány
• 7000 észt
• 15.000 szovjet hadifogoly

Az észtek között számos náci kollaboránst és zsidó mentőt is találunk. Az állam szintjén, hivatalosan, nem kérdés, hogy miképpen állt Észtország saját zsidó közösségéhez. Amíg volt független észt államiság, addig az állam minden erejével kiállt minden kisebbségi csoport mellett. Egyénileg azonban már nagyon eltérő válaszok születtek az igen viharos korszak eseményeire. Köztudott, hogy Észtországban sokan felszabadítóként üdvözölték a németeket, hiszen ők az alig egy évvel azelőtt érkezett és tömegeket deportáló oroszokat űzték ki. Sok észt fiatal jelentkezett a Waffen SS-be, akik azon belül is hírhedtekké váltak vakmerőségükről és kegyetlenségükről. A német propaganda zsidózással nem jutott messzire. Faji alapon az észtek nem láttak semmi kivetnivalót zsidó honfitársaikban. Sikeresebbnek bizonyult az a propaganda, ami kommunistaként igyekezett megbélyegezni a zsidókat, erre már inkább rámozdultak az észtek és sokakat rendőrkézre adtak. A háborút követő (szovjet) perek és megtorlások során 4 észt származású háborús bűnöst ítéltek el és a zsidó államtól 2 észt (egy házaspár) kapta meg a "Világ Igaza" kitüntetést. (Magyarországon 810 ember kapta meg ugyanezt).

A második világháborút követően az Észtországban élő zsidó közösség létszáma 1959-ben tetőzött 5,439 fővel. Az itteni rendszerváltást követően többségük szinte azonnal elhagyta az országot, elsősorban Izraelben telepedtek le. Mára mintegy 1738 zsidó él az országban.

A függetlenség újbóli elnyerése után a 90-es években Észtország, mint az élet annyi más területén, a nemzeti vagy vallási kisebbségekhez való viszony kérdésében is visszatért saját két világháború közötti szabályozásához. 1993-ban új törvényt fogadtak el a kisebbségek kulturális önrendelkezéséről, melynek alapját az 1925-ös törvény adta.

Nem tudok megállni, egy beszúrt, Magyarországra vonatkozó megjegyzést:

Itt van fent a zsinórmérték arról, hogy miképpen viselkedik egy ugyanúgy hányatott múltú, sérelmekkel teli szuverén állam, amikor ő azt gondolja magáról, hogy kiáll állampolgáraiért. Én megfontolásra méltónak tartanám, hogy Horthy Miklós és a 20-as, 30-as évek teljes magyarországi elitjének tevékenységét a hozzánk mérhető sorsú és múltú Észtország korabeli tevékenységéhez mérjük és rögtön tisztában látunk a kor lehetőségei és a valódi cselekedetek ellentmondásainak kérdésében.

u.i: kb. mostanra untam meg. Eddig nem nyúltam a kommentekhez, de mostantól minden náci megy innen a picsába. Értem én, hogy könnyebb a tükröt összetörni, mint belenézni, de csináljátok valahol máshol.

Az ötévente megrendezésre kerülő Észt Dalosünnep valahol a régi tabáni LGT koncertek, a Csíksomlyói Búcsú és a Sziget Fesztivál egy sajátos kombinációja. Míg a nyári napéjegyenlőséget ünneplő Jaanipäev inkább egy családi, közösségi ünnep, a Dal és Táncfesztivál egy nagy össznépi dzsembori.

Rengeteg ember van, szerintem százezres is lehet a tömeg, ami egy 1,3 milliós országban már igen jelentékeny aránya a lakosságnak. A helyszín maga is emlékeztet engem a Tabánra, van az egésznek egy "gyere, gyere ki a hegyoldaba..." hangulata.

A nemzeti jelleg persze nagyon erős, hiszen maga a rendezvény a XIX. században ébredező észt nemzeti öntudat eredménye, az akkori és későbbi orosz/szovjet elnyomás elleni küzdelem egyik fontos állomása. Mikor először hallottam, hogy itt egy dalfesztivál a nemzeti ellenállás legnagyobb fegyvere akkor olyan nagyon nem jöttem lázba. Mert azért mégis én onnan jövök, ahol "trombita harsog és dob pereg, kész a csatára a sereg". Nekem a nemzeti öntudatra ébredés az Petőfi meg Kossuth és Gábor Áron réz ágyúja, énekelni is lehet közben persze, de azért mégis a harc. Aztán amikor meghallod, hogy milyen az, amikor 18.000 ember énekli egyszerre, hogy "Apáim országa, a föld, amit szeretek", akkor ugyanúgy megremeg a lábad, mint az ágyútűztől.

Rendre el is pityerednek, azt hiszem ötévente ez a nagy közös élmény összerántja az észteket. A helyszínnek tényleg hihetetlen ereje van. Amúgy - a magyar viszonyokhoz mérten - alig látni embereket az utcán, folyton van egy olyan érzésem, hogy lopva járnak a saját ereszeik alatt, de két napja tömegeket látok kígyózni minden irányból a Dalosrét felé, a buszon pedig énekelnek az emberek. Ez utóbbit csak az tudja értékelni igazán, aki találkozott már igazi szótlan, semmilyen harsány megnyilvánulásra nem fogható észt emberrel.

Maga a rendezvény énekkarok vagy zenével is kísért kórusművek egymás utáni végeláthatatlan sora. A táncos rendezvények az első napokon vannak, a záró nap az, igazi eredeti Dalosfesztivál.

 A fesztivál azonban nem elsősorban arról szól, hogy nagyszámú laikus közösség megnézi és meghallgatja a szintén nagyszámú professzionális előadók kórusműveit, hanem énekel az egész ország. Ezen a képen valahol kolléganőm kisfia is látható, aki iskolájával már hónapok óta készült a nagy napra, és nincs szerintem iskola, egyesület, település, sőt talán észt család sem, aminek valamilyen tagja ne szerepelne. A kolléganőm korábban maga is énekelt egy női kórusban, most férje trombitált egy zenekarban és a kisfia énekelt egy kórusban. A fesztivál tehát ilyen módon is egy közösségi élmény.

 Igen erős a népi jelleg. A nemzeti jelképek mellett se szeri, se száma a különböző népviseleteknek, és nagyon sok olyan arcot is látni, akikről látszik, hogy számukra ez inkább életforma mintsem ünneplő. E tekintetben hasonlít a rendezvény a Csíksomlyói Búcsúra.

 Ugyanakkor a rendezvény nem annyira vallásos, legalábbis semmiképpen nem a keresztényi értelemben. Sokkal inkább az Észtországban egyébként jobban érzékelhető ősi, pogány természetközeliség jelenik meg. A népviselet is inkább ezt képviseli, és ami feltűnt, itt nincs vagy nem olyan erős a népies-urbánus ellentét. A népviselet nem a fejlődés, a modernizáció és a városi polgárosodás tagadása, hanem mint egy létező dolog él velünk.

 Ez a fotó az egyik kedvencem a rendezvényről, mert szerintem egy kicsit minden benne van, ami Észtország. A népviselet nem egy konzervált, érinthetetlen hagyomány, valamiféle búskomor visszamerengés a XIX. századba, és semmiképpen sem a jövő és a fejlődés tagadása. Bátran hozzá lehet nyúlni, kreatívan lehet alakítani, a népviselet menő, itt él velünk, és éppolyan szépen megfér a divatos napszemüvegek és a döglesztő rúzs mellett, mint az iPhone-ok mellett. A népviselet újra és újra életre kell, megújul, összeköt és nem elválaszt korokat.

 Ez a pár például nagyon szépen hozza a hipster és az észt nemzeti stílus kombinációját.