Megnéztem ma az Egy hölgy Párizsban című 2012-es észt filmet és nagyon tetszett. Ilmar Raag alkotása díjat kapott a Locarnoi Fesztiválon, de én túl sok jó kritikát nem olvastam róla.

A történet két észt nő találkozásáról szól. Egy idős, évtizedek óta Párizsban élő kiöregedett dáma, aki valamikor nagykanállal habzsolta az életet, és egy 50-es elvált észt asszony, aki anyja halála után az idős hölgy ápolására érkezik a francia fővárosba. Egy igazi szürke, mosolytalan, savanyú lény.

Egy ausztrál kritikában azt olvastam, hogy nem tartozik a kedvenc filmtémájuk közé, amikor mogorva, zsémbes, rosszul öltözött Kelet-Európaiakat kell nézniük, ahogy szerencsétlenül járnak fel-alá a nyugati nagyvárosban. Megértem őket, és talán mert magam is mogorva, zsémbes, rosszul öltözött kelet-európai vagyok nekem nagyon is átjött ez a film és hihetetlenül finom, érzékletes ábrázolását láttam egy általam jól ismert beszívott szájú kultúrának és az abból való ébredésnek.

Van a filmnek egy (szerintem) csúcsjelenete, amikor a párizsi észt közösség tagjai 20 év után ismét összejönnek, és kiderül, hogy az egykori kórustársak még ma is azon lovagolnak, hogy a ma 80 felé közeledő egykori dáma 50 éve lefeküdt egy családos észt fiatalemberrel a kórusból. Ez a sérelmekbe zárt kesergés, az örökös áldozat szerep, a boldogságra de akár csak a pillanatnyi felszabadultságra való teljes képtelenség lengi át a filmet, nem csodálkozom, hogy ausztrál szemmel ezt nem lehet viselni. Ellenpontnak meg ott van az öregedő dáma (a fantasztikus Jeanne Moreau alakítja), aki sose akart mást csak élni, ma is lesöpri a bolti csomagolt croissant-t a reggelizőtálról és kerek szemekkel értetlenkedik, amikor kiderül újdonsült ápolója 12 éve nem volt férfivel. 

A film végét nem árulom el, helyette inkább mutatok egy másik, napjainkban készülő észt alkotást Veiko Õunpuu rendezésében. Nem tudom persze végeredményként mi lesz ebből a filmből, de a trailerében szerintem benne van minden, ami felé ez a sokak szerint reménytelennek tűnő észt búskomorság halad. Szerintem egyáltalán nem reménytelen..

Roukli teaser from Roukli on Vimeo.

Itt is ezek a mosolytalan, szótlan arcok. A nem történés, a nagyon észt táj ezekkel a fehér nyári fényekkel. Ugyanaz az elnyomorodott világ, de a zenével és kellékekkel már egy sajátos ízt kap. Ebben már nem az önsajnálat hanem az önirónia van, ami képes az egészet átfordítani. Már nem az a végtelenített világfájdalom, hanem stílus lesz a hangtalanságból, ez a film már hozza azt, amivé az új generáció transzformálja a észt kultúra nem könnyű terhét. Ez film szerintem már inkább Tarantino lesz, mint Tarr Béla...

A filmet a Baltic Film and Media School rendezvényén láttam, ami egyébként az egyik legmenőbb hely a Tallinni Egyetemen.