Két teljesen eltérő véleményt szoktam hallani észtektől arról, mennyire összetartó, szolidáris az észt társadalom. Az egyik vélemény szerint ez 1,3 millió önző kapitalista országa, ahol mindenki a maga pecsenyéjét süti és a Skype-ot is azért találták ki, hogy ne kelljen személyesen találkozni. Ezt a nézetet erősíti az erősen neoliberális gazdasági szemlélet a szociális juttatások rendkívül alacsony színvonala és az erős vállalkozói szellem, ami mindig együtt jár egyfajta versengéssel is.

A másik vélemény ennek éppen az ellenkezője. Egy ilyen éghajlaton képtelenség egy országnak fennmaradni ha az emberek nem segítenek egymáson. Az erdő közepén 5-10 házas falvakban, amikor leesik a hó (és olykor 6 hónapig ott is marad) akkor az életbenmaradás egyetlen esélye az ha az emberek összetartanak. Az állam a 90-es évek közepe táján egyszerűen kiszállt az emberek életéből, így azok vagy egymásra találtak vagy nagyon nyomorúságos körülmények között tengetik életüket. 

(Falusi ház Észtországban. A szomszédok nem ritkán több száz méteres távolságban élnek, nincs érdemi infrastruktúra, az élet az öneállátáson és egymás segítésén alapul)

Egyik folyamatban lévő munkám Észtországban most éppen az, hogy önkéntes közöségeket próbálunk szervezni fogyatékossággal élő emberek köré. Ennek apropóján áttekintettem a vonatkozó észt szakirodalmat és európai összehasonlításban megnéztem a statisztikákat.

Az utóbbi 10 évben készült különböző tanulmányok szerint az észt társadalom mintegy 24-28%-a vesz részt valamilyen önkéntes tevékenységben. Az eurostat honlapján csak viszonylag régi, 2006-os adatokat találtam. Eszerint a 16 évnél idősebb észt lakosság 25,5-a vesz részt önkéntes tevékenységben, ami egy középmezőnynek számít európai viszonylatban. 

40-60% közötti értéket mutatnak olyan országokban mint Norvégia, Izland, Szlovénia(!), Finnország, Hollandia, Spanyolország. Ehhez képest a másik végleten azok az országok vannak, ahol 10%-ot sem éri el az önkéntes tevékenységet végzők aránya. Ide tartozik Bulgária, Csehország, Dánia, Málta és bizony Magyarország a maga 8%-os értékével.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy ezek az adatok elsősorban az olyan önkéntes munkát tartalmazzák, amikor valaki egy civil vagy egyházi szervezethez csatlakozva annak keretében önkéntes munkát végez. Ez az önkéntességnek egy formális verziója.

De még az arcpirítóan alacsony magyar adat is sokkal szebb képet mutat, amikor az olyan tevékenységeket is önkéntes munkának tekintjük, amikor emberek egyszerűen egymásnak segítenek. Családtagjaiknak, szomszédaiknak, barátaiknak, szűkebb közösségük tagjainak. Amennyiben ezt a tevékenységet is önkéntességnek tekintjük, akkor a magyar adat mindjárt 28,4%-ra ugrik a KSH egy 2011-es felmérése szerint.

Ugyanez az adat Észtországban akár 47%-ot is eléri, ráadásul a hasonló jellegű észt kutatás kritériuma az volt, hogy csak akkor tekintik az ilyen informális segítségnyújtást önkéntességnek, ha az nem családtag megsegítésére irányul. 

Nem igaz tehát, hogy az észt társadalom 1,3 millió elszigetelt ember országa lenne. A formális, szervezetekhez kötődő önkéntes aktivitás az EU átlagához közeli értéken áll, és sokkal jobb a magyar adatnál. Az informális aktivitás nagysága pedig éppenséggel a második állítást igazolja. Majd minden második észt tesz valamit szomszédaiért, barátaiért, honfitársaiért. A legjellemzőbb a személyes segítségnyújtás, a közlekedésben vagy áruk szállításában való segítségnyújtás, ház körüli, felújítási munkák (Észtországban is létezik a kaláka: "Talgud").

Ezt a témát én azért tartom különösen fontosnak, mert véleményem szerint a kelet-európai és poszt-szovjet társadalmak egyik legnagyobb kihívása az, hogy újjáépítse a közösségeket, a családon kívüli kapcsolatokat, felülírva ha kell a mindenkori hatalom által felülről megírt kereteket. Van ezen a területen tennivaló Észtországban is, a jó hír azonban az, hogy van alap, amire lehet építeni.