Még csak másfél hónapja vagyok itt. Az arra elég, hogy már nem úgy ébredek fel, hogy nem tudom hol vagyok, de még telefonba pötyögöm a tejföl nevét, hogy felismerjem a boltban.

Már észtül köszönök el a munkahelyemen, de még nem áll rá a szemem a sok kettőzött magánhangzóra. Már nem váltom át az euro árakat fejben forintra.

Szóval minden, amit most írok az a felszín kapargatása, az első benyomások, néhány egyedi helyzetből levont általánosítás. A helyén kell kezelni, de mégiscsak meghatározó az első benyomás.

A lépték

Minden kisebb. Habár a belvárosban van egy pár akár felhőkarcolónak is nevezhető toronyház, általában a körút nagy körgangos bérházaihoz képest itt minden kisebb. Szinte minden gyalog bejárható, kevesebb az ember, én még forgalmi dugót nem láttam, van parkolóhely, és a személyes meg szakmai viszonyokban is jóval kisebb a lépték. Pár tucat ember egy szakma, másfél hónap után nagyjából elmondhatom, hogy a saját területem minden számon tartott szakemberével találkoztam.

Nincsenek sorok, nincs tömeg sehol. Főleg a hivatalokban nincs. Mondhatni persze, hogy egy 400 ezres városban milyen sorok legyenek, de itt jóval többről van szó. Erről majd részletesebben akkor, amikor az észt e-kormányzásról írok.

Tallinnt írtam a címben, de már párszor jártam vidéken is. Ott a lépték különbség még inkább szembeötlő. A magyar falu 1500-2000 fős település nekem. Egy (kettő) templom, 2-3 kocsma, felső bolt, alsó bolt, kínai, kisposta, körzeti orvos (bizonyos napokon), kultúrház, főtér kis emlékművel, sok utca biciklivel bejárható távolságban.

Az észt falut mi remetelaknak hívnánk. 100-300 ember, pár tucat ház, jellemzően az erdőben. A házak között kacskaringós erdei út, valahol van egy lutheránus templom is talán, több települést kiszolgálva. A bolt hasonló, érdemi infrastruktúra ezen felül nincs. A házak között nagy a távolság, az észt vidéki élet az önellátásra épül. Felhalmozott fahasábok a téli fűtésre (ritka a gázfűtés), autó nélkül minimális a túlélés esélye, nagy zöld vadkert és mindenhol az a mély, sötétzöld tónus.

Komoly gondot jelent a vidékfejlesztés, a városok elszívják az embereket, de van egy visszaszivárgás is, egy modern értelmezése a vidéknek. Fiatalok, jobban kereső szakemberek szívesen költöznek ki (vissza) vidékre. Van egyrészt egy kedvező árhatás (a nagy elvándorlás miatt rengeteg az üresen álló, eladó vagy kiadó, jó állapotban lévő porta), másrészt mivel itt igencsak feljövőben van egy kisvállalkozói start-up kultúra, egy csomó IT meg bedolgozós munkával vonzó opció lett venni és felújítani egy kis faházat, és a szalmabála tetejéről netezni.

Ez a fotó amolyan logója is lehetne az országnak. Az a kreatív, mozgékony fiatal mag, ami nálunk a romkocsmákat és különböző belvárosi kreatív kezdeményezéseket csinálja az Észtországban a start-up nemzedék, vagy fiatal ötletelő vállalkozók, de tele van a közigazgatás is ennek az új, tüntetően észt generációnak a tagjaival. Ők ha nem mennek el Finnországba, Svédországba, akkor ebben a vidéki házas, online és tudás alapú világban építkeznek. Nem mondom, hogy ez a főáram, de erre van az építkezés.

Emberek

Mert a főáram még nagyon szovjet, már ami az emberi viszonyokat illeti, de az idő a skandináv szellemiségnek dolgozik. Van egy (azt hiszem angol) faszi, aki pont akkor ment haza, amikor mi megérkeztünk, de korábban egy egész népszerű blogot vezetett a tumbleren. A blogja fejléce azonnal elmond mindent arról, milyennek látta az észt nemzeti karaktert:

Búval baszottnak. Erasmus diákként volt itt, a csajok attitűdjét pedig így jellemezte:

 Moment you try to look at Estonian girl.

Aztán ott van még az az általam leginkább észtektől hallott öndefiníció, miszerint lassúak és pesszimisták. Én ehhez képest inkább úgy látom, hogy egyértelműen létezik ez a típus, de nem mondanám jellemzőnek. Be voltam szarva az első egyetemi órám előtt, mert mindenki mondta, készüljek fel, az észtek nem mosolyognak, a hallgatók nem szeretnek megszólalni az órán és egy PhD hallgató tolmácsot is kaptam mert nem tudták megjósolni hányan fognak beszélni angolul. Mindenki beszélt angolul. Nem csak éppen hogy, hanem kifejezetten jól. 10-18 fős szemináriumokat szoktam tartani. Ez a csoportméret még megfelelő arra, hogy személyes részvétellel, valamilyen fajta emberi kapcsolat mentén alakuljon az egyetemi élet. És én nem látom az észt egyetemistákat sem lassúnak, sem pesszimistának és kiváltképpen nem búval baszottnak (mondjuk a magyarokat sem pedig rólunk is mondják.) Ha meg kell ragadnom a legfiatalabb 19-20 éves BA képzésbe járó generáció hangulatát, akkor az kb ez: (észt tizenévesek tumblr oldaláról) Ők már a szabad Észtországban születtek.

Nyilván mivel egy pezsgő egyetemi közegben mozgok, én ezt a generációt látom. Nézzük meg a másik végletet is. Az egyik szigeten élő halászattal foglalkozó idős házaspár:

Kemény életük van. Ők azok, akik két kézzel építettek mindent maguk körül. Mintha nagyapámék generációját látnám. Végtelenül kedves emberek, nem szaporítják a szót, és magukban élnek, távol a szomszédoktól. Hogy mibe öregszenek bele a most tumblr-en nyelvnyújtogató lánykák és vajon belőlük is ilyen csendes, kicsit magának való idős asszony lesz-e, nem tudom. Sokat még nem beszélgettem ezzel a generációval. Az első alkalommal, amikor mégis, akkor szinte azonnal előjött a szibériai száműzetés, a titokban énekelt észt gyerekdalok. Mint amikor a nagymamám mesélt az orosz frontról. Szóval vannak a világnak sarkai, ahol van oka a búval baszottságnak, az angol fiatalember azonban valószínűleg más okból váltotta ki ezt a reakciót. 

Munkastílus

Már van némi élményem arról, hogyan dolgoznak az észtek. Először azt hittem a humán robotika egyéni tulajdonság egyetemi kolléganőimnél, de aztán több oldalról megerősítést kaptam, hogy ez jellemző munkamorál. Néhány apró jelenet:

- nem nagyon van "small talk". Ha egy meeting 9-kor kezdődik, akkor az el fog kezdődni kilenckor (vetítő beállítva, mindenki beül már pár perccel előbb) és nincs az a felvezető, "hogy vagytok srácok", hanem "akkor a következő napirendi pontok vannak". Már kezdek hozzászokni az olyan e-mailekhez, miszerint akkor reggel 9:30-kor találkozunk, 9:40-ig megbeszéljük a nyári egyetem előkészítését, 9:50-ig a német pályázatot, és az utolsó 10 percben a jövő heti konferenciát mert aztán 10-től Kertunak már órája van. És ez egészen pontosan így is fog megtörténni. Járok a minisztériumba is néha, ott ha kettőre meg van hirdetve egy rendezvény, az is elkezdődik kettőkor, és be van írva a meghívóba, hogy ötkor vége..és pontosan ötkor úgy vége van, hogy közben volt kiscsoporokra oszlós brainstorming rész is, ami köztudottan igen faszán el tudja csúsztatni az időt. De nem itt.

Volt a külföldi oktatóknak egy felkészítő nap az egyetemen. Egy egész napos kurzus, ahol szinte az összes oktató megjegyezte ezt, hogy hamar megtanulták, nincs késés, és a megbeszélések nagyon takkra mennek. Az észt oktatók azt jelezték vissza, hogy bizony ez így van, elég ciki itt a késés. Majd igyekszem nagyon...

Amúgy, amikor munkáról van szó (intellektuális csapatmunkáról van élményem), akkor a fegyelmezett projekt szemlélet jellemző. Amúgy is a finneket másolják örökké, hát onnan, bármit csinálnak azonnal protokollokat, eljárásrendeket, rendszereket hoznak be. Imádják ezt, nekem nehezebben fekszik, én az ilyesmit mindig túl rigidnek találtam, és hányingerem van az EUs pályázatok világától. De itt nagyon nyomják. Minőségbiztosítás, sztenderdek, protokollok. 

A feleségem e tekintetben a saját szingapúri kultúrájához hasonlítja az észteket, és hogy ezzel nincs egyedül, arról a következő posztban, amikor Észtország internethez, start-up-okhoz, e-kormányzathoz és általában a tudás alapú high-techhez való viszonyát akarom körbejárni.