Ahhoz, hogy az észt orosz viszonyba bepillantást nyerjünk érdemes egy ultrarövid áttekintést adni az észt történelemről.
- A mi kalandozásainkhoz hasonló viking portyázásokat az addigra már keresztény dánok törik le és 1206-ban megszállják a mai Észtország északi részét. Délen pedig a németek teszik ugyanezt és ez a dán-német megosztás majd 150 évig fennmarad.
- 1346-ban a dánok a maguk részét eladják a Német Lovagrendnek.
- Az oroszok kétszer is bepróbálkoztak 1481-ben és 1558-ban.
- 1561-ben az északi részek svéd fennhatóság alá kerülnek, 1625-ben pedig már a teljes szárazföldi területek.
- A svéd fennhatóság idejét az észt történetírás a "régi szép svéd időkként" emlegeti.
- Az aranykor 1710-ig tartott, amikor a svédek elveszítették területeiket a cári Oroszország javára.
- Az oroszok 200 évig maradtak, de 1918-ban eljön az észtek nagy pillanata és a forradalom illetve világháború zavarosát kihasználva kikiáltották függetlenségüket.
- 22 évig tartott a független boldogság, jó darabig parlamenti demokráciával.
- 1940-ben azonban szovjet színekben visszajöttek az oroszok.
- 1941-ben meg náci színekben a németek.
- 1944-ben pedig továbbra is szovjet színekben az oroszok.
- És 1991-ig maradtak is.
Egy hosszú, évszázados küzdelemnek éljük most egy olyan 20 éves periódusát, amiben ismét független az ország, de nincs az a fellélegzős biztonságérzet. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat 1991-ben közjogi, gazdasági és társadalmi értelemben is újjáéleszteni azt, ami csak egy nagyon rövid ideig létezhetett az ország történelmében. Az észt függetlenséget.
Rengeteg színes dolog van az észt-orosz viszonyban, nem is mindegyik negatív. A cári Oroszország viszonyai vagy a második világháború fordulatai máig tartó vitákat gerjesztenek mindkét fél részéről. Ez a bejegyzés azonban elsősorban az 1991 utáni fejleményekre koncentrál, némi visszautalással szovjet-Észtország viszonyaira.
A balti országokban élő orosz ajkú kisebbséggel kapcsolatos leggyakrabban emlegetett jelenség az állampolgárság kérdése. 1992 februárjában az észtek egész egyszerűen újra hatályba helyezték az 1938-as állampolgári törvényüket, mely a vér szerinti származáson (ius sanguinis) alapul. Ez praktikusan azt jelentette, hogy észt állampolgárságot az kapott, aki igazolni tudta, hogy ő vagy felmenői már 1940-ben is az országban éltek.
Igen ám, de közben azért csak eltelt 52 év és azalatt jelentősen átalakult az ország demográfiai és etnikai helyzete. Éppen erre hivatkoztak az észtek is. 1934-ben az ország nagyjából 1 millió 120 ezer fős lakosságának 88,1%-a, 992 500 fő volt észt. Láthatjuk ebből, hogy jelentékeny orosz kisebbség korábban is élt az országban.
Azonban a számok 1992-re már a következőképpen néztek ki. Az addigra 1,6 milliósra duzzadt lakosság mindössze 61,5%-a volt észt, úgy hogy az észtek száma 992 ezer főről 960 ezer körülire csökkent az orosz ajkú lakosság létszáma pedig a korábbi 135 ezerről 602 ezer főre duzzadt. A szovjet idők alatt ugyanis jelentős orosz bevándorlás (betelepítés) folyt az országban. Észtország a Szovjetunió legfejlettebb régiójának számított, számos ipari telep, a hadsereg és önmagában az ország más részeihez képest jóval fejlettebb infrastruktúra és életszínvonal vonzotta az embereket.
1992-ben az észtek azzal szembesültek, hogy lehet ugyan független országuk, de egy 40%-os orosz kisebbséget kellene hordozniuk a hátukon. Ez annak tükrében nagyon fenyegetően hangzott, hogy az oroszok már a szovjet időkben is úgy kommunikálták az 1940-es megszállást, hogy őket az akkori legitim észt kormány hívta be a németekkel szembeni védelem érdekében. (A vita ugye nálunk is élő, hogy akár 1944-ben a németeket, akár 1956-ban az oroszokat ugyan ki hívta be az országba, vagy jöttek ők esetleg maguktól is?). Kb. ugyanez megy Észtországban, vérmérsékletéhez és (vélt) tájékozottságához képest mindenki elfoglalhatja a maga pozícióját. Mindenesetre jelzi a folyamatos feszültség meglétét, hogy a nyugati hatalmak, különösen az USA soha nem ismerte el Észtország 1940-es megszállását. Olyannyira nem, hogy egészen 1991-ig (tehát a hidegháború egésze alatt) fenntartották Észtország korábbi nagykövetségeit és ezeket ismerték el az ország legitim képviselőinek. Ország tehát nem volt, de nagykövetsége több helyen is. Az is sokat mond, hogy függetlenségi gerillaharcok még az 50-es években is folytak az országban, jobbára a finn és német hadseregekben szolgált egykori észt veteránok részvételével. Észtország tengerparti része, az összes sziget, szigorúan zárt katonai övezet volt (a határra, ráadásul nyugati határra hivatkozva) és itt volt az egyik legnagyobb tengeralattjáró kikötő és balti támaszpont is.
Ettől az örökségtől az észtek mindenképpen szerettek volna megszabadulni, és semmilyen módon nem akarták legitimálni az 50 éves megszállás során kialakult helyzetet. Ennek köszönhető az 1992-es állampolgársági törvény és több egyéb intézkedés mellett az a magyar szemmel szintén brutálisnak ható intézkedés, hogy az ingatlan tulajdonviszonyokat egyetlen tollvonással visszaállították az 1940 előtti időkre. Mindkét intézkedésnek súlyos következményei voltak.
1992-re meglett az észt többségű, ismét független ország, ahol a lakosok 32%-a egyszerűen nem rendelkezett állampolgársággal. Úgy kaptak tartózkodási engedélyt, mint bárki más külföldi, aki aznap érkezett mondjuk. Nem vehettek részt a választáson (mondjuk ki, nyilván ez volt a cél.) A helyhatósági választásokat azonban úgy alakították Észtországban, hogy azon a nem észt állampolgárságú, ám helyi illetőségű lakosok is részt vehetnek (ha már élnek itt legalább 5 éve).
Az ingatlan tulajdonjogok visszaállítása pedig az észt lakosok közül is sokakat érintett. A szovjet kiutalásos rendszerben működő lakásaikat sokaknak annak ellenére át kellett adniuk régi, sosem látott tulajdonosaiknak, illetve azok leszármazottainak, hogy esetleg az évtizedek alatt jelentékeny felújításokat eszközöltek. Képzeljük el, hogy 1989-ben a magyar ingatlanállomány tulajdonjogait visszaállítják a 30-as évekbeli tulajdonviszonyokra.
Mindkét lépés igen sok vitával járt, ma is vitatott, sérelmek és viszont sérelmek tárházát hozta felszínre. Putyin éppen a napokban emlegette egy beszédében a balti államok barbár, emberi jogokat semmibe vevő állampolgársági gyakorlatát, egyben jelezte, hogy Oroszország kész minden lehetséges eszközzel megvédeni a világ bármely pontján élő orosz kisebbség jogait. Az ukrán fejlemények tükrében tudjuk, hogy ez mit jelent.
1992 óta egyébként az állampolgársági kérdés jelentősen megváltozott. Először is az állampolgársággal nem bíró ám itt élő orosz ajkú lakosok leszármazottai már automatikusan megkapták az állampolgárságot. Tehát egy generáció alatt a probléma tulajdonképpen (legalábbis, ami a jogi státuszt illeti) kidolgozza önmagát. Másrészt bárki, akár már 1992-ben kérelmezhette az állampolgárságot, amennyiben minimum 5 éve az országban lakott, beszélte az észt nyelvet és letette az állampolgársági vizsgát. Volt egy ellentétes irányú folyamat is. A Szovjetunió összeomlása után, Oroszország minden volt szovjet állampolgárnak automatikusan felajánlotta az orosz állampolgárságot. Az észt lakosoknak is.
Mindezek következtében a lakosságszám és az etnikai arány a következőképpen alakult 1992 óta:
A szovjet idők bevándorlása következtében 1,6 milliósra duzzadt lakosság mára 1,3 millió főre csökkent. Körülbelül olyan 115 ezer orosz ajkú, nem Észtországban született ember hagyta el az országot, és jelentős tömegek vándoroltak elsősorban nyugatra az észtek közül is időközben. Most a lakosság olyan 26%-a orosz nemzetiségű, Tallinnban az oroszok aránya olyan 40%, a keleti országrészben, elsősorban Narva környékén, ennél sokkal nagyobb, míg nyugaton és délen, de különösen a szigeteken, szinte alig találunk oroszokat.
A állampolgárság kérdése pedig a következőképpen alakult.
Az ábrán sárga színnel van jelölve az állampolgársággal nem bíró, ún. azonosítatlan állampolgárságú személyek aránya, míg zöld színnel látjuk a (nem feltétlenül orosz) más állampolgárságú lakosokat. Világosan látszik, hogy az 1992 és 2012 között eltelt 20 évben a helyzet jelentősen javult, a korábbi 32%-ról mindössze 6,8%-ra csökkent azok száma, akik állampolgárság nélkül, kvázi hontalanul élnek az országban.
Nem mondom, hogy nem érezni a feszültséget ma is az észt-orosz viszonyban. A nagypolitika szintjén Oroszország vagy emberkedik (lásd Putyin fent idézett nyilatkozatát) vagy ármánykodik és kavarja a szart. Észt oldalról pedig úgy érezhető a feszültség, hogy Észtország azon kevés NATO tagok egyike, amelyik folyamatosan lobbizik a katonai kiadások emeléséért és a szervezet védelmi képességének növeléséért. Itt tényleg arra építenek, hogy a NATO tagság és az EU integráció majd megvédi őket az oroszok továbbra is agresszív terjeszkedésétől, egyáltalán nem tartják lefutott meccsnek a függetlenség kérdését. Észtországban az egyik legnagyobb az EU elfogadottsága, és írtam pár bejegyzéssel korábban, hogy a mindenféle megszorításokat és gazdasági kényszerintézkedéseket is sokkal jobban viselik itt az emberek, mert hatalmas pofon lenni nekik, ha az oroszok a markukba röhöghetnének, hogy "nesze nektek függetlenség, még egy országot sem tudtok csinálni":
A hétköznapi ember szintjén a feszültséget leginkább az okozza, hogy ma az orosz ajkú kisebbség a szegénység kockázatában leginkább érintett csoporthoz tartozik az országban. A jelenség kicsit hasonlít ahhoz, ahogy Magyarországon a korábban képzetlen, munkásszállókon élő, vagy folyamatosan ingázó férfiak tömegei váltak hajléktalanná a rendszerváltáskor.
Az ide költöző orosz ajkú kisebbség a szovjet idők iparosítási lázában érkezett ide a jobb élet reményében. Otthoni gyökereiktől elvágva, azok évtizedek alatt elsorvadtak, de mivel a szovjet időkben teljesen feleslegesnek tűnt észtül is megtanulni és az észtek egyébként sem voltak túl barátságosok az oroszokkal, hát új kapcsolatok nem alakultak ki. Dolgoztak, éldegéltek hát ezek az emberek, egyébként nem is feltétlenül rosszul, az észtországi vegyiparban mondjuk. Mindez a rendszerváltáskor és a piacgazdaságra való áttéréskor összeomlott, és ezek az érdemi végzettség, természetes segítő háló és az elemi boldogulás alapfeltételét jelentő nyelvtudás nélküli emberek egyik napról a másikra kilátástalan helyzetben találták magukat. Sokan közülük fiatalon, 18-20 évesen érkeztek ide, az összeomláskor már 50 felett jártak, ami munkaerőpiaci szempontból a fentieket is figyelembe véve nem egy nyerő helyzet.
Tipikus kép ma Észtországban a hajlott hátú babushka, aki kis virágokat vagy fonnyadt gyümölcsöt próbál árulni a turistafosztó helyek közelében, vagy találunk szép számban olyan beilleszkedni képtelen (észt értelmezés: nem akaró) fiatal, gyermekes egyedülálló anyát, aki a nyelvet nem beszéli, a híradónak nyilatkozik, amit feliratoznak és annak ellenére, hogy észtországi lakos, talán már állampolgár is, úgy néz ki mégis inkább, mint aki idekeveredett és fogalma sincs arról mi folyik körülötte. A másik jellegzetes orosz vonás a nagyon brutál alkoholista, délelőtt már monoklival tántorgó Iván, aki kortyról kortyra távolabb kerül bárminemű társadalmi integrációtól. Ezzel együtt nem sok hajléktalant látni az utcán, de azt hiszem ennek leginkább az az oka, hogy tél tábornok Észtországban megoldja ezt a problémát.
A másik feszültséggel teljes dimenziónak azt látom, hogy miközben Észtország mindent megtesz mondjuk a vállalkozásfejlesztés terén, nagyon erős a kisvállalkozói kultúra és újabban nemzetközi léptékben bátorítják a start-upok idehozatalát, hidegrázást kapnak attól, ami üzleti kultúrában, ún. "befektetésekben" és egyébként bármiben ide Oroszországból jön. Ha tehetnék (és nagyon szeretnének így tenni) azt írnák ki a határon, hogy mindenkit szívesen látunk, kivéve az oroszokat. Az orosz többségű keleti megye, Narva és környéke, minden tekintetben hordozza magán a mai orosz valóság jegyeit. Itt a legnagyobb a munkanélküliség, de itt vannak a legnagyobb adófizetők is. Hatalmas a korrupció, az üzletelés a sötét csencselést jelenti, terepjárók, ezek a kopasz bőrkabátos orosz alakok és egy-egy blondinka mindegyikhez. Az észtek ettől hideglelést kapnak, az ő lassú, de szívós munkastílusukkal a mindenféle szabályokon, és bármiféle komolyan vehető rendszereken átnyúló, maffiaszerű orosz viszonyokhoz nem tudnak és nem is akarnak csatlakozni.
Mindez azonban már nem egyértelműen etnikai viszonyok mentén hasad. Van egy világ, ami felé ez az ország öles léptekkel halad. Ezt hívom én "skandinávosodásnak", de pontatlan a kifejezés, mert náluk az észtek jóval individuálisabbak, én erősnek látom az amerikai-angol neoliberális hatást is. Mindenesetre egy fegyelmezett, tervezhető működésmódról, egy polgárosodó, civilizált kultúráról van szó. Namost ezt rengeteg itt élő orosz is magáévá tette. Folyékonyan beszélik mindkét nyelvet (az észtek is egyébként, akármit is mondanak meg gondolnak), van egy erős észt-orosz identitásuk, és legalább annyira büszkék az országukra, ami az övék is, mint az észt-észtek.
Azt sem mondanám, hogy gesztusok nincsenek. Rengeteg az orosz iskola, és hallani politikusokat beszélni arról, hogy kéne még több. A szociális szférában, a dolgozóknak kötelező megtanulni oroszul, főleg mivel a kliensek nagy része valószínűleg orosz ajkú lesz.
És van azért az a pragmatizmus is, hogy bármit lehet gondolni az oroszokról, de egy százmilliós piac itt a szomszédban nem jön olyan rosszul egy 1,3 milliós országnak. Mivel Észtország főleg IT és informatikai fronton látszik élni a komparatív előnyökkel, ez egy olyan terület, ahol nem rossz dolog, ha azonnal egy hatalmas piacra van természetes belépő mondjuk a nyelvtudás meg a kultúrában való eligazodás által.
