Ez az egyik jellegzetes szójáték, ahogy Észtországról manapság beszélnek, nem minden alap nélkül. Személyes élménnyel kezdem megint. Tulajdonképpen az első vagy második nap, miután megérkeztünk Tallinnba, szembesültem azzal, ami azóta az én életem hétköznapjaivá is vált. Gyakorlatilag a teljes észt közigazgatás az interneten van.

Elmenni egy hivatalba olyan élmény, mint amikor kis költségvetésű filmben nem jutott már pénz statisztákra, ettől ugyanaz a néni szolgál ki mindenhol, és kétszereplős minden történet, mert senki más nincs a helyiségben.

Négyszer voltam az önkormányzatnál 3 hónap alatt (jobbára a magyar papírok miatt). És mindig ugyanaz a hölgy volt, és soha egyszer sem volt előttem senki. Bankban is akkor van sor, ha nyugdíj kifizetés van, mert az idős emberek egy része ha másért nem hát megszokásból még bemegy felvenni a nyugdíjat.

EUs állampolgár lévén én két héten belül megkaptam az észt személyi igazolványt, ami itt minden további tranzakció alapja. Az interneten. Az igazolvány gyakorlatilag egy chip-kártya, amihez mint egy mobiltelefonnál vagy bank kártyánál pin-kódot és egy második, hosszabb pin-kódot adnak. Az egyik lesz az azonosító, belépő, kód, a másik az aláíró. Az igazolványhoz kell leolvasó is, ami egy kicsi kütyü, 4 euróért mindenhol lehet kapni és mint egy egeret hozzácsatlakoztatod a leolvasót a számítógéphez és a leolvasóba helyezett igazolványon keresztül mindent intézhetsz a neten.

Hogy mit?

Okmányiroda, lakcímnyilvántartás, földhivatal, anyakönyvi ügyek, állampolgárság, bevándorlás, rendőrségi ügyek, iskolai beiratás, közjegyző, polgárjogi ügyletek (egy szerződést e-mailben is meg lehet kötni mert van elektronikus aláírás), egészségügy. Az összes leletem és adatom fent van a neten, ha meg akarom nézetni a vérképem egy ausztrál orvossal, letöltöm, elküldöm neki. Aztán hogy folytassam a sort, Észtországban elektronikusan zajlanak 2005 óta a helyhatósági választások, és elektronikus volt a legutóbbi népszámlálás is.

Szigorú törvény van arról, hogy minden velem kapcsolatos adat az én tulajdonom, nincs olyan, hogy külön kérnem kell, az én chipkártyás igazolványommal minden rólam szóló és a közigazgatásban meglévő információhoz azonnali hozzáférésem van. Nem kell semmiféle földhivatali papír, meg nullás papír, meg adóigazolás, hanem úgy mellékelem az e-mailben küldött beadványaimhoz ezeket közvetlenül letöltve az elektronikus rendszerről, mint amikor családi fotókat küldök a húgomnak a nyaralásról.

Csak igazolvánnyal lehet bankolni. Lehet anélkül is, akkor egy a bank által adott kódkártyával lépsz be, de ha nincs chipkártyás igazolványod, nem vagy senki, nem létezel, a bank maximum 200 EUR erejéig enged bármilyen tranzakciót csinálni. Magyarán szólva az elektronikus közigazgatás nem párhuzamos, lehetséges opció, hanem az egyetlen létező és elfogadott formája állam és polgára kommunikációjának. Nincs papír alapú párhuzamosság. Én itt még levelet nem kaptam. E-mailben értesít az egyetem, a rendőrség, a bank (a bank fel is hív, sokkal személyesebb mint nálunk, de ez azt hiszem azért van mert a bankszektor 80%-a skandináv kézben van itt), a bevándorlásügy, az önkormányzat. És amit e-mailben válaszolsz az hivatalos levél. Amennyiben az igazolványoddal írod alá. Az aláírás annyit tesz, hogy az első pin-kóddal azonosítod magad, a másodikkal megerősíted, hogy ezt a levelet te hivatalosan aláírod. Szerződés, bevallás, dokumentumok beküldése, adatlapok, minden mehet simán a neten.

Mindennek persze az alapját adja, hogy Észtországban 77,5%-os volt az internethasználók aránya 2011-ben. Ezzel a 28. helyet foglalják el a világon. Összehasonlításképpen a lista 10. helyén szereplő Finnországban ugyanez az arány 88.6%, az észtek olyan országokat is megelőznek, mint az internet alapú gazdaságára igen büszke Szingapúr, mely 72,5%-os penetrációjával a 30. helyet foglalja el.

Nagyon érdekesen megváltoztak a szokásaim itt ettől. 10 eurónál nagyobb címletű pénzt szerintem két hónapja nem láttam. A neten fizetem be a számláimat, ott kapok értesítést a papírügyeimről, ott veszek távolsági buszjegyet, mozijegyet. Bérletet csak azért nem, mert tallinni lakosként nekem ingyen van a tömegközlekedés (erről majd külön bejegyzés később).

Mindennek, amit leírtam sok eleme megvan otthon is. Hiszen van ügyfélkapu, a bankok, piaci szolgáltatások elektronikusan nyújtanak egy csomó lehetőséget, mégsem áll össze a kép egy határozott, egyértelmű paradigmaváltássá. Magyarországon lehet élni (sokaknak kell) olyan életet, mintha 1975-ben lennél. Készpénz és személyes, papír alapú ügyintézés, hivatalokban kilincselés, sorban állás, egyértelműen hatalmi pozícióban lévő ügyintézők. És aki fifikás, meg van türelme kibogarászni dolgokat az elég messzire juthat már az ügyfélkapu rendszerén és a bankkártyás, online vásárlásos világban is. Ez azonban így megint egy kiváltság (értelmi, technológiai cenzus) és nem rendszer.

Nézzük meg kicsit ennek az e-közigazgatásnak a hátterét Észtországban. Hogyan jutottak el ide?

Tulajdonképpen megint az oroszok tehetnek mindenről. Az észt rendszerváltás egyik nagy különbsége a magyar rendszerváltástól az, hogy itt tényleg teljes és drasztikus újrakezdés volt. Részben kényszerből (nem volt továbbélő, vállalható örökség) részben pedig tudatos döntés eredményeképpen (minden, ami ma Észtország, az a Szovjetunió makacs tagadása). Ez a kettősség amúgy meg is adja az itt folyó dolgok dinamikáját, ezt a képletet ráhúzhatjuk majd más témákra is.

Szóval, amikor 1991-ben Észtország függetlenné vált, semmi nem maradt az államigazgatásból, és általában az ország működtetéséből, amit tovább vihettek volna. Közjogi értelemben sincs jogfolytonosság, az ország az 1940 előtti állapotokhoz tért vissza (lsd. ingatlan tulajdonjogok vagy az állampolgárság kérdésének jellegzetes baltikumi megoldásai). Újra ki kellett találni mindent. A nagy társadalmi ellátórendszereket (nyugdíj, egészségügy), a közigazgatást, és mindennek a nyilvántartási rendszerét, hiszen korábban minden végletesen Moszkvában összpontosult.

És ha újra ki kellett találni mindent, akkor miért ne álljanak rögtön az élére annak, ami amúgy is tendencia a világban. Ebben is benne van az a makacs bizonyítási kényszer, ami annyira jellemzi Észtországot és, ami kicsit mindig Moszkvának szól: - Szevasztok fiúk, a büdös életben nem jöttök ide vissza.

Amikor újra ki kellett találni az egész országot, éppen feljövőben volt az internet világa. Észtország le volt maradva az elektronika, és főleg annak infrastruktúrája terén. A telefon ellátottság olyan volt, mint Magyarországon kb. Tehát messze nem mondhatjuk, hogy valamiféle előnnyel indultak el azon az úton, amin aztán mára sok nyugati országot megelőztek. Tulajdonképpen viszonylagos fejletlenségüket fordították akkor előnnyé, amikor nem kötötték őket az előző 20-30 év infrastrukturális fejlesztései, hanem az internet okozta boom hullámán azonnal a legfejlettebb technológiákra váltottak. A dolog dinamikáját jellemzi, hogy az elektronikus, chipkártyás igazolvány mintáját még a finnektől vették át. Aztán többek között az észt elektronikus államigazgatás ellen 2007-ben Moszkva által (soha el nem ismerten) indított cybertámadások után, az ilyen és egyéb adatlopások ellen kifejlesztett titkosítási rendszert már a finnek is az észtektől tanulták. Hihetetlenül büszkék az észtek a közigazgatásuk teljes átalakítására.

Ami minden pozitív végkicsengése ellenére egyébként hatalmas nehézségnek bizonyult, de ma már - főleg a mi viszonyainkkal összehasonlítva - lehet inkább áldásként gondolni ezekre a kihívásokra.

El nem tudom mondani ugyanis, hogy én mennyire elviselhetetlen tehernek tartom azt, amit Magyarország közigazgatási (és közigazgatás alatt úgy általánosságban egy ország szervezését értem) örökségként hordoz. Sikítófrászt kapok azoktól a mondatoktól, amikor valaki nekem a híres, magyar közigazgatási rendszerről beszél. Mert annak sem közelmúltbéli (1990-2013), sem egy rendszerrel korábbi (1949-1990), sem pedig monarchiabéli birodalmi hagyományait nem tartom olyan örökségnek, amivel kezelni lehetne XXI. századi kihívásokat.

Az 1952-es közigazgatási törvény és annak végtelen számú toldozásai az 1952-es viszonyokat ülteti át állam és polgára viszonyaira. Kapott már valaha valaki körömfájás árán felszedegethető, többszörösen összekapcsozott levelet bármelyik magyar államigazgatási szervtől? Az a nyelvi és pszichológiai szövegkörnyezet, amik ezekből a levelekből áradnak az 50-es évek feljelentéseit idézik. Mi ezt hívjuk professzionális közigazgatásnak.

A magyar közigazgatás két alfaja a Gizike-Mancika vonalon tevékenykedő irodista nő, és a macho kultúránknak megfelelően felettük diszponáló, a korabeli TSZ-elnökök színvonalán bonbon-konyak vonalon mozgó férfi önkormányzati garnitúra. Valami tényleg van még bennük a Habsburg örökségből. A birodalmi szemlélet, és az ezzel párosuló arrogancia.

Az észt közigazgatás igen alaposan Mancikátlanítva van. Fájó kimondani, de kirúgták őket. Ahogy otthon is kéne. Helyettük most van mindenkinek chip-es igazolványa és megszűnt a hagyományos hivatalosdi és önkormányzatosdi, okmányirodásosdi és földhivatalosdi. Hogy kicsit egyértelműbben fogalmazzak. A valamikori tanácsok, nem úgy alakultak át, hogy ugyanaz a gárda kitette az önkormányzat táblát. Hanem abban a túlburjánzott az emberek életére rátelepülő hivatali formában MEGSZŰNT az egész. Jelentős megtakarításokat teremtve ezzel a költségvetés számára mellesleg.

Nem nagyon látni 35 évnél idősebb embert a közigazgatásban. Nincsenek ezek a jovális, elvtársból itt maradt, vállon veregetős urak. És a szemüvegkeretük felett jelentőségteljesen felpillantó, vállukon átvetett kosztümkabátban előterjesztéseket javítgató potentát feleségek, civilben szociális otthon igazgatónők. Számomra a közigazgatásnak ez a Magyarországon tovább élő hagyománya a kapun belüli munkanélküliség fehérgalléros verziója. A mai technológiai fejlettség szintjén semmi szükség nincs a hivatalok többségére és kiváltképpen nincs szükség arra a világra, amikor magukat mindig igen-igen elfoglaltnak és zaklatottnak mutató ügyintézők irodájának falán ehhez hasonló, viccesnek szánt feliratok vannak:

Mert ez a magyar közigazgatás igazi folklórja, és ettől az örökségtől kellene/lehetne megszabadulni mondjuk az észt példa alapján. Lépnénk egyet előre a rendszerváltásban..mondjuk abban, hogy többé nem lehetne a közigazgatást a hatalom kiterjesztett fenyegető karmaként használni.

Persze látom a kihívásait a lánglelkű, ifjú észt közigazgatásnak is. Sok a világmegváltó forradalmár, nagyon erős a lelketlen projektszemlélet, tele vannak ambícióval, jól fésült fiatalemberek lötyögnek az öltönyeikben, van ennek is egy kellemes arroganciája. Mindent azonnal akarnak, elsők akarnak lenni mindenben. Lesz még ezzel gond, de az egyértelmű, hogy a jól ismert packázós hivatali világ nem örökítődött át. Az internet kiváltotta..

Az észt kulturális miniszter Rein Lang ma (2013.november 21.) bejelentette lemondását egy TV interjú keretében (hivatalosan a parlament előtt egy utolsó beszéd kíséretében fogja megtenni). Elmondása szerint a lemondásra annak ellenére sor kerül, hogy ma túlélt egy a személyét érintő bizalmi szavazást. A miniszterelnök hasonlóan nyilatkozott a folytatás lehetőségéről.

Az előzmények:

Észtország állami alapítású és tulajdonú kulturális hetilapja a SIRP szigorú szabályok szerint működik. Az alapító okirat például kimondja, hogy a főszerkesztő személye kizárólag nyílt pályázat útján választható ki. Ezt a hivatalban lévő miniszter sem vitatta, azonban mivel egy korábbi forduló sikertelen volt, az új pályázat lebonyolításáig terjedő időre egy megbízott főszerkesztőt nevezett ki. Aki azonnal irgalmatlan kirúgásokba kezdett.

Észt művészek, kreatívok a következőképpen fejezték ki tiltakozásukat, teljes szakmai egységet alkotva a politikai vezérelt kultúra alakítás ellen:

(Teljes kép)

Hogy érzékeltessem az egész történet dramaturgiáját és időbeliségét:

A hetilap következő, már az új (megbízott) főszerkesztő vezénylete alatt kiadott száma holnap jelenik meg a standokon. Az észt kulturális élet 41 figurája ezt a különösebb kommentár nélküli képet helyezte el az egyik weboldalon, ahol semmi más tartalom nincs, mint ez a fotó, és aminek a URL címe nagyjából annyit jelent: "az elme nyilatkozata" (angolul jobban hangzik, én nem vagyok ügyes fordító: Statement of mind)

Pár TV interjú keretében írók és közéleti személyiségek az új megbízott szemébe mondták, hogy elfogadhatatlannak tartják a módszereit, a korábbi szerkesztők felfüggesztését. Az ideiglenes főszerkesztő egy új misszióra, a lap inkább civil politikai viták lefolytatásában betöltött szerepére hivatkozott. Erre készült el válaszként a fenti fotó. Arra pedig reakcióként a miniszter bejelentése a lemondásáról.

A hetilap engem amúgy leginkább az Élet és Irodalomra emlékeztet. Javarészt közéleti és irodalmi szövegekre épülő hetilap 5000 nyomtatott példánnyal, kb. 30.000-res internetes olvasótáborral. Amikor a sajtó felvetette, hogy ez nem egy nagy befolyású lap, az egyik volt főszerkesztő válasza erre az volt, hogy ennyi ember 6 parlamenti képviselőhelyet szavaz meg a parlamentben. Politikai értelemben ennyi a súlya. Kulturális értelemben a függetlenség felbecsülhetetlen.

.......

Elgondolkodtatott ez a gyors lefolyású, az én megítélésem szerint nem is túl viharos történet. Az észtek ezt hatalmas botránynak tartják, de ők nem jártak a magyar Nemzeti Színház környékén pár hónappal ezelőtt. Szóval nagyon érdekes azt látni, hogy hasonló alapkonfliktusok egy egészen más talajon és szövegkörnyezetben milyen másképpen csattannak el.

Anélkül, hogy végig venném az összes apró dimenziót:

Sem a közvélekedés, sem pedig a politikai szereplő(k) én percepciója és közéletről alkotott felfogása láthatóan nem tartalmazza azt a felfogást, miszerint rendben van a politikai kinevezettek által irányított kulturális élet. 

Lehet persze, hogy engem kímélendő ezt az angol nyelvű észt sajtó nem fordította le, de nem láttam az érvelésben megjelenni sem a centrális erőtér, sem pedig a győztes mindent visz típusú érvelést...

Végül egy utolsó megjegyzés, amit később részletesebben is kifejtek majd: Észtországban teljesen egyértelműen identitás alapú politizálás zajlik. Észt identitás alapú, erősen nacionalista, etnikai színezetű közélet van. Nacionalista, jobboldali kormány van hatalmon. Ennek ellenére nem fér bele a képbe a politikailag irányított kulturális élet. 

Még csak másfél hónapja vagyok itt. Az arra elég, hogy már nem úgy ébredek fel, hogy nem tudom hol vagyok, de még telefonba pötyögöm a tejföl nevét, hogy felismerjem a boltban.

Már észtül köszönök el a munkahelyemen, de még nem áll rá a szemem a sok kettőzött magánhangzóra. Már nem váltom át az euro árakat fejben forintra.

Szóval minden, amit most írok az a felszín kapargatása, az első benyomások, néhány egyedi helyzetből levont általánosítás. A helyén kell kezelni, de mégiscsak meghatározó az első benyomás.

A lépték

Minden kisebb. Habár a belvárosban van egy pár akár felhőkarcolónak is nevezhető toronyház, általában a körút nagy körgangos bérházaihoz képest itt minden kisebb. Szinte minden gyalog bejárható, kevesebb az ember, én még forgalmi dugót nem láttam, van parkolóhely, és a személyes meg szakmai viszonyokban is jóval kisebb a lépték. Pár tucat ember egy szakma, másfél hónap után nagyjából elmondhatom, hogy a saját területem minden számon tartott szakemberével találkoztam.

Nincsenek sorok, nincs tömeg sehol. Főleg a hivatalokban nincs. Mondhatni persze, hogy egy 400 ezres városban milyen sorok legyenek, de itt jóval többről van szó. Erről majd részletesebben akkor, amikor az észt e-kormányzásról írok.

Tallinnt írtam a címben, de már párszor jártam vidéken is. Ott a lépték különbség még inkább szembeötlő. A magyar falu 1500-2000 fős település nekem. Egy (kettő) templom, 2-3 kocsma, felső bolt, alsó bolt, kínai, kisposta, körzeti orvos (bizonyos napokon), kultúrház, főtér kis emlékművel, sok utca biciklivel bejárható távolságban.

Az észt falut mi remetelaknak hívnánk. 100-300 ember, pár tucat ház, jellemzően az erdőben. A házak között kacskaringós erdei út, valahol van egy lutheránus templom is talán, több települést kiszolgálva. A bolt hasonló, érdemi infrastruktúra ezen felül nincs. A házak között nagy a távolság, az észt vidéki élet az önellátásra épül. Felhalmozott fahasábok a téli fűtésre (ritka a gázfűtés), autó nélkül minimális a túlélés esélye, nagy zöld vadkert és mindenhol az a mély, sötétzöld tónus.

Komoly gondot jelent a vidékfejlesztés, a városok elszívják az embereket, de van egy visszaszivárgás is, egy modern értelmezése a vidéknek. Fiatalok, jobban kereső szakemberek szívesen költöznek ki (vissza) vidékre. Van egyrészt egy kedvező árhatás (a nagy elvándorlás miatt rengeteg az üresen álló, eladó vagy kiadó, jó állapotban lévő porta), másrészt mivel itt igencsak feljövőben van egy kisvállalkozói start-up kultúra, egy csomó IT meg bedolgozós munkával vonzó opció lett venni és felújítani egy kis faházat, és a szalmabála tetejéről netezni.

Ez a fotó amolyan logója is lehetne az országnak. Az a kreatív, mozgékony fiatal mag, ami nálunk a romkocsmákat és különböző belvárosi kreatív kezdeményezéseket csinálja az Észtországban a start-up nemzedék, vagy fiatal ötletelő vállalkozók, de tele van a közigazgatás is ennek az új, tüntetően észt generációnak a tagjaival. Ők ha nem mennek el Finnországba, Svédországba, akkor ebben a vidéki házas, online és tudás alapú világban építkeznek. Nem mondom, hogy ez a főáram, de erre van az építkezés.

Emberek

Mert a főáram még nagyon szovjet, már ami az emberi viszonyokat illeti, de az idő a skandináv szellemiségnek dolgozik. Van egy (azt hiszem angol) faszi, aki pont akkor ment haza, amikor mi megérkeztünk, de korábban egy egész népszerű blogot vezetett a tumbleren. A blogja fejléce azonnal elmond mindent arról, milyennek látta az észt nemzeti karaktert:

Búval baszottnak. Erasmus diákként volt itt, a csajok attitűdjét pedig így jellemezte:

 Moment you try to look at Estonian girl.

Aztán ott van még az az általam leginkább észtektől hallott öndefiníció, miszerint lassúak és pesszimisták. Én ehhez képest inkább úgy látom, hogy egyértelműen létezik ez a típus, de nem mondanám jellemzőnek. Be voltam szarva az első egyetemi órám előtt, mert mindenki mondta, készüljek fel, az észtek nem mosolyognak, a hallgatók nem szeretnek megszólalni az órán és egy PhD hallgató tolmácsot is kaptam mert nem tudták megjósolni hányan fognak beszélni angolul. Mindenki beszélt angolul. Nem csak éppen hogy, hanem kifejezetten jól. 10-18 fős szemináriumokat szoktam tartani. Ez a csoportméret még megfelelő arra, hogy személyes részvétellel, valamilyen fajta emberi kapcsolat mentén alakuljon az egyetemi élet. És én nem látom az észt egyetemistákat sem lassúnak, sem pesszimistának és kiváltképpen nem búval baszottnak (mondjuk a magyarokat sem pedig rólunk is mondják.) Ha meg kell ragadnom a legfiatalabb 19-20 éves BA képzésbe járó generáció hangulatát, akkor az kb ez: (észt tizenévesek tumblr oldaláról) Ők már a szabad Észtországban születtek.

Nyilván mivel egy pezsgő egyetemi közegben mozgok, én ezt a generációt látom. Nézzük meg a másik végletet is. Az egyik szigeten élő halászattal foglalkozó idős házaspár:

Kemény életük van. Ők azok, akik két kézzel építettek mindent maguk körül. Mintha nagyapámék generációját látnám. Végtelenül kedves emberek, nem szaporítják a szót, és magukban élnek, távol a szomszédoktól. Hogy mibe öregszenek bele a most tumblr-en nyelvnyújtogató lánykák és vajon belőlük is ilyen csendes, kicsit magának való idős asszony lesz-e, nem tudom. Sokat még nem beszélgettem ezzel a generációval. Az első alkalommal, amikor mégis, akkor szinte azonnal előjött a szibériai száműzetés, a titokban énekelt észt gyerekdalok. Mint amikor a nagymamám mesélt az orosz frontról. Szóval vannak a világnak sarkai, ahol van oka a búval baszottságnak, az angol fiatalember azonban valószínűleg más okból váltotta ki ezt a reakciót. 

Munkastílus

Már van némi élményem arról, hogyan dolgoznak az észtek. Először azt hittem a humán robotika egyéni tulajdonság egyetemi kolléganőimnél, de aztán több oldalról megerősítést kaptam, hogy ez jellemző munkamorál. Néhány apró jelenet:

- nem nagyon van "small talk". Ha egy meeting 9-kor kezdődik, akkor az el fog kezdődni kilenckor (vetítő beállítva, mindenki beül már pár perccel előbb) és nincs az a felvezető, "hogy vagytok srácok", hanem "akkor a következő napirendi pontok vannak". Már kezdek hozzászokni az olyan e-mailekhez, miszerint akkor reggel 9:30-kor találkozunk, 9:40-ig megbeszéljük a nyári egyetem előkészítését, 9:50-ig a német pályázatot, és az utolsó 10 percben a jövő heti konferenciát mert aztán 10-től Kertunak már órája van. És ez egészen pontosan így is fog megtörténni. Járok a minisztériumba is néha, ott ha kettőre meg van hirdetve egy rendezvény, az is elkezdődik kettőkor, és be van írva a meghívóba, hogy ötkor vége..és pontosan ötkor úgy vége van, hogy közben volt kiscsoporokra oszlós brainstorming rész is, ami köztudottan igen faszán el tudja csúsztatni az időt. De nem itt.

Volt a külföldi oktatóknak egy felkészítő nap az egyetemen. Egy egész napos kurzus, ahol szinte az összes oktató megjegyezte ezt, hogy hamar megtanulták, nincs késés, és a megbeszélések nagyon takkra mennek. Az észt oktatók azt jelezték vissza, hogy bizony ez így van, elég ciki itt a késés. Majd igyekszem nagyon...

Amúgy, amikor munkáról van szó (intellektuális csapatmunkáról van élményem), akkor a fegyelmezett projekt szemlélet jellemző. Amúgy is a finneket másolják örökké, hát onnan, bármit csinálnak azonnal protokollokat, eljárásrendeket, rendszereket hoznak be. Imádják ezt, nekem nehezebben fekszik, én az ilyesmit mindig túl rigidnek találtam, és hányingerem van az EUs pályázatok világától. De itt nagyon nyomják. Minőségbiztosítás, sztenderdek, protokollok. 

A feleségem e tekintetben a saját szingapúri kultúrájához hasonlítja az észteket, és hogy ezzel nincs egyedül, arról a következő posztban, amikor Észtország internethez, start-up-okhoz, e-kormányzathoz és általában a tudás alapú high-techhez való viszonyát akarom körbejárni.