Augusztus elsejétől Észtországban is legális az otthonszülés, pontot téve egy mintegy 15 éves vita végére. Az új szabályozás értelmében, amennyiben nincs valamilyen veszélyeztető tényező, az észt nőknek joguk van otthonukban világra hozni gyermeküket. Egy tételes lista készült azokról a kockázatokról és helyzetekről, amikor az otthonszülés nem választható.

(A kép illusztráció. Forrása: http://www.susanpacekphotography.com)

A szabályozás sok tekintetben hasonló a Magyarországon pár éve elfogadott szabályozáshoz, azonban én úgy érzékelem, hogy a téma kicsit más szövegkörnyezetben kerül tárgyalásra Észtországban, számomra nagyon tanulságos különbségekkel.

Az észt egészségügyi rendszer mára gyökeresen átalakult. A hazai viszonyokhoz képest rá sem lehet ismerni az egykor itt is a szovjet modell sajátosságait viselő ellátórendszerre. Mára Észtországban gyakorlatilag megszűnt a korrupció (ezt Magyarországon szeretjük "hálapénznek" hívni). Elsősorban a teljes mértékben átláthatóvá tett és digitalizált e-health rendszernek köszönhetően szinte nullára csökkent a lehetősége a különféle szívességeknek, vagy annak a Magyarországon bevett gyakorlatnak, hogy makk egészséges emberek a nyilvántartás szerint már a harmadik csípőprotézisüket kapják.

Ennél is fontosabb azonban a témánk szempontjából, hogy az észt orvostársadalom meggyengült és megerősödött egyszerre. Meggyengült abból a szempontból, hogy itt ha lehet még erősebb az agyelszívás hatása, az észt orvosok többsége gyakorlatilag lelécelt, ma is tartó folyamat és komoly gondot jelent az egészségügyi szakszemélyzet elvándorlása. Megerősödött azonban abban az értelemben, hogy - legalábbis, ami az orvosokat illeti - a korrupció ellenes küzdelem jegyében és az elvándorlást mérséklendő érdemi bér-rendezés történt a szférában. Kevesebb orvos van a rendszerben, azonban akik maradtak/maradnak egy magasabb státuszt töltenek be és mivel egzisztenciájukat és szakmai kompetenciájukat nem kell félteni többé, nem védik foggal körömmel korábbi pozícióikat. Egyszerre van tehát egy térvesztés és egy kiegyezés, ami habár nem minden konfliktus nélküli, az irány mégis egyértelmű.

Az egyik következmény például, hogy komolyabb szerephez juthatnak az ellátórendszerben a társszakmák. Az észt egészségügyi rendszer már messze nem olyan orvos és kórház központú, hanem nagy hangsúly van a medikális modelleken túli, mégis az egészség szempontjából szintén fontos területeken. Így lehet az, hogy egy egészségügyi főiskolán ma már nem csak védőnőket meg ápolókat képeznek, hanem simán belefér ebbe a területbe az ergonómiailag tervezett bútorokat és használati tárgyakat készítő dizájnerek képzése vagy olyan látszólag a témától igen messze lévő témák, mint a közlekedésbiztonság.

Mindez az otthonszülés szempontjából azért fontos, mert ebben az inkább elfogadó, befogadó, az egészség fogalmának kereteit tágabban értelmező közegben az otthonszülést támogató szakemberek nem szorultak ki az alternatív gyógyítás, ezotéria, vallás-egyház homályzónába. A téma nem egy alternatív szubkultúra része lett, hanem megmaradhatott a mainstream ellátórendszer keretei között, amit itt jellemzően szülésznők tettek magukévá, akik nem érzik olyan nagyon fontosnak, hogy bábaként, dúlaként a modern egészségügy mintegy antitéziést fogalmazzák meg.

Az itteni vitának is központi eleme az az érvelés, miszerint a várandósság  és a szülés nem betegség, tehát nem a kórok házába való, azonban itt ez a téma sokkal szélesebb értelemben már régóta úgy is felvetődik, hogy maga az egészség (egészséges életmód) sem kórházi téma.

Mindezzel együtt azért nem  váltott ki felhőtlen örömöt az egészségügyi szakszemélyzet részéről az új szabályozás. Érezhető feszültség van a kórházi háttérrel működő szülész-nőgyógyász orvosok és az inkább integráltabb modellekben gondolkodó szülésznők között, akiket az otthonszülést ellenző orvosok rendre azzal vádolnak meg, hogy pusztán piacot teremtettek maguknak.

Az otthonszülés "piaca" mindenesetre nem túl nagy. Évente mintegy 100 nő dönt úgy, hogy otthonában hozza világra gyermekét, ez az összes szülések 0,4-0,5%-a. A jogszabályt a politika oldaláról elsősorban az motiválta, hogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy szabályozással vagy anélkül, de mindig lesz több tucat olyan nő, aki nem hajlandó kórházba menni. Ha a jelenség megállíthatatlanul létezik, akkor jobb inkább szabályozott keretek között lehetőséget adni rá, mintsem tabutémaként még nagyobb veszélynek kitenni az otthon szülő nőket, akik esetleg azért nem kérnek baj esetén sem segítséget, mert félnek a későbbi retorzióktól.

Most néhány tucat szülésznő kaphatja meg az engedélyt otthonszülések levezetésére, a döntéshozók nem számítanak arra, hogy a legalizáció nyomán ugrásszerűen megnövekszik az igény.

Augusztus 20.-a Észtországban is nemzeti ünnep. 1991 augusztus 20-án kiáltották ki a második független Észt Köztársaságot. Észtország először 1918 februárjában vívta ki függetlenségét és alakított parlamenti demokrácián alapuló köztársaságot, ami akkor 22 évig maradhatott fenn. Ennek megfelelően az ország évente kétszer ünnepli a függetlenség napját, egyszer februárban egyszer pedig a mi magyar nemzeti ünnepünkkel egyidőben augusztus 20-án.

Több mint negyven év szovjet megszállás után az 1918-as eseményekhez hasonlóan a meggyengült Oroszország (illetve Szovjetunió) körüli zűrzavarban, mondhatni az első adódó alkalommal, éltek az észtek a lehetőséggel, és visszaállították régen várt függetlenségüket.

Az 1991-es események előzményei egészen a 80-as évek közepéig nyúlnak vissza. Nagyon érdekes számomra sok párhuzam a magyarországi eseményekkel, vagy legalábbis annak dinamikájával.

A Gorbacsov által fémjelzett peresztrojka jelentette enyhülést kihasználva Észtországban is népies mozgalmak illetve környezetvédelmi megmozdulások mentén formálódott az ellenállás. Az észt visszaemlékezéseket olvasva, meg felidézve a magyar rendszerváltás körüli saját emlékeimet, tulajdonképpen nem csodálkozom azon milyen kultúrharc zajlik, és mitől olyan nagyon fontosak a színházak meg művészeti pozíciók a politikának.

A 80-as évek közepétől egyre több helyi hagyományörző kör alakult Észtországban, amit az akkor éppen enyhülőfélben lévő hatalom nem akadályozott meg. Nagyobb léptékű cselekvés volt, amikor 1987-ben egy tervezett foszfátbánya megnyitása ellen tiltakoztak a helyiek. Először aláírásokkal, majd egy demonstráció szervezésével, amit meglepő módon engedélyeztek a hatóságok. Egyetemisták gyűléseket szerveztek Tartuban. A Tartui egyetem az 1918-as függetlenségi mozgalomban is kulcsszerepet játszott, az egyetemi mozgalom olyan erős és harcias Észtországban, hogy az észt fegyveres erők mellett nemzeti ünnepeken rendre felvonulnak, amolyan nép milíciaként az egyetemek képviselői is. Az észt nemzeti lobogó szintén az egyetemi mozgalom zászlajából alakult ki.

Az engedélyezett tüntetés habár alapvetően környezetvédelmi célokat szolgált (Bős-Nagymaros észt verziója) valójában a hatalommal való szembenállás, az emberek, a közösség erejének szimbólumává vált. A rendezvényen tiltották bármilyen kitűző, jelvény viselését, azonban érdemben megakadályozni nem tudták, nagyon hamar előkerültek politikai színezetű üzenetek is. A kormány a bányák kérdésében meghátrált, ami bátorítólag hatott az észt törekvésekre, hiszen precedenst teremtett arra, hogy képesek elérni céljaikat.

A felbátorodott mozgalom már abban az évben politikai színezetet kapott. Habár észt emigránsok már 1979 óta követelték az annak idején Észtország sorsát is megpecsételő Molotov-Ribbentrop paktum eltörlését, az csak 8 évvel később került előszőr nyíltan kimondásra. Egy korábban politikai okokból bebörtönzött aktivista kezdeményezésére 1987 augusztus 23-ára a szovjet-náci paktum aláírásának évfordulójára demonstrációt hirdettek Tallinnba, amit a szovjet hatóságok - meglepő módon - engedélyeztek. Ezrek jelentek meg és a rendezvény egyfajta áttörés volt a nemzeti öntudatra ébredésben. A visszaemlékezések szerint ez volt az az esemény, ami először fogalmazta meg Észtország formálódó függetlenedési törekvéseit. Azért formálódót, mert az észtek sem tudták pontosan meddig mehetnek el. A Molotov-Ribbentrop paktum eltörlése önmagában egy szimbolikus aktus, egyfajta elégtétel lett volna. Ezen felül azonban hamar előkerült az először gazdasági majd bizonyos szintű politikai autonómia gondolata. 1987-ben azt hiszem még nagyon kevesen kacérkodtak azzal a gondolattal, hogy hamarosan Észtország újra független, szabad köztársaság lesz.

A szovjet hatóságok számára is mérföldkő volt a rendezvény. Bekeményítettek. A demonstráció szervezőjét emigrációba kényszerítették és a sarkára léptek az egyre szaporodó hagyományőrző klubboknak. Betiltottak több olyan rendezvényt, amihez képest korábban sokkal nyíltabb és konfrontatívabb eseményeket engedélyeztek. Ezzel azonban csak népszerűbbekké tették ezeket a klubokat, a számuk hónapokon belül megduplázódott.

Mozgásba lendült az értelmiség is, ma ismert észt politikusok először jelentek meg a nyilvánosság előtt, nyíltan deklarálva autonómia törekvéseiket a sajtóban. Az általuk elindított Isemajandev Eesti (Önrendelkező Észtország) mozgalom az IME rövidítést viselte, ami észtül annyit jelent: "Csoda".

Egyre több megmozdulás történt. 1987 őszén az 1918-20-as észt függetlenségi háború (amit részben szovjet oroszország ellen folytattak) áldozataira emlékeztek, ami a helyi rendvédelmi erőkkel való összecsapásokba torkollot. Ez volt az első olyan alkalom, ahol a kék-fekete-fehér lobogó nyíltan megjelent. 1988 februárjában újabb összecsapásra került sor egy rendezvényen, itt a rendfenntartó erők már sisakban, kutyákkal jelentek meg. Az összeütközés elég durvára sikerült, Moszkva a későbbiekben tartózkodott a nyílt erő ilyen alkalmazásától. Útlezárásokkal és adminisztratív eszközökkel próbálták a demonstrációk elejét venni, nagyon kevés sikerrel.

Szimbólikus rendezvény volt 1988 áprilisában a művészek és értelmiségiek találkozója, akik az érzelmek mentén ragadták meg a fejleményeket és először juttaták nyíltan kifejezésre az észtek fájdalmát és szenvedéseit a hosszú megszállás alatt. Ez észt kommunista párt durva nyilatkozatokkal reagált az eseményre, de azokra érdemi befolyással akkor már nem volt. Tallinn mai polgármestere (a napjainkban egyébként oroszbarátként elkönyvelt) Edgar Savisaar egy televízós beszéd keretében egy reform-párti népfront alapítására tett javaslatot, amit ott a stúdióban meg is szerveztek. 

A hatósági vegzálások ellenére a hagyományörző klubok működése nem állt le. 1988 áprilisában a legendás 1869-es nemzeti dalfesztivál hagyományaira épülő fesztivál került megszervezésre, az észt egyetemi hallgatók szervezeteinek találkozóján meg mintegy 10.000 ember jelent meg szintén Tartuban. Júniusban tízezres tömeg gyűlt össze spontán módon Tallinnban, rengeteg észt zászló került elő, az észt lobogót felhúzták a dalfesztiválnak helyt adó nagy téren. Ezt a rendezvényt tekintik ma a "daloló forradalom" kezdetének.

Jól jelzi az akkori viszonyokat, hogy a helyi kommunista vezetés erővel akarta leverni az összejövetelt, Moszkva azonban nem engedélyezte azt. Sőt az észt származású kommunista vezetőt leváltották, helyére egy másik észt ült, aki korábban szovjet nagykövetként szolgált dél-amerikában. Addigra a tömeg a dalfesztivál terén százezresre nőtt a népfront mozgósításának eredményeképpen és mivel az új vezetés láthatóan enyhítette a nyomást a rendezvény egy győzelmi ünnepségbe torkollot.

Innentől az események megállíthatatlanul haladtak. A hivatalos észt "Dalosfesztiválon" abban az évben 300.000 ember vett részt, ahol először fogalmazódott meg nyiltan az addigra már kiérlelt követelés: Észtország függetlensége. A reformpárti népfront meghatározó politikai tényező lett az észt kommunista párt ellenében.

1988 októberében Gorbacsov megpróbálta elejét venni a Szovjetunió széthullásának de tervei akkor már inkább olajnak bizonyultak a tűzre. Százezrek írták alá a tiltakozást Gorbacsov tervei ellen, az addigra már a reformpártiak kezében lévő Észt Legfelsőbb Tanács pedig olyan határozatot fogadott el, miszerint a szovjet törvények csak akkor érvényesek Észtország területén, ha az itt is elfogadásra kerül. Moszkva élesen kritizálta a határozatot nyugaton pedig nagyjából ekkor vált egyértelművé, hogy a Szovjetúnió végérvényesen meggyengült.

1989 február 24-én előszőr húzták fel az észt zászlót a Pikk Hermann toronyban. A reformkommunista erők győztek, azonban megint felmerült a "merre tovább", "meddig mehetünk el" kérdése. Moszkvában is megerősödtek ezek a reformpárti erők, a többi balti ország képviselőivel karöltve együtt próbálták elérni a Molotov-Ribbentrop Paktum érvénytelenítését. Ennek a követelésnek a demonstrálására állt fel az a híres 600km hosszú emberi lánc, ami egészen Tallinntól, Rigán át Vilniuszig szelte át a három balti országot 1989 augusztus 27-én, ami bejárta a világsajtót.

Érdekes módon Észtország Észt Szovjet Köztársaságként még két évig az államszövetség része maradt. Moszkva egészen a végletekig engedte az önállósodási törekvéseket, láthatóan nem avatkozott be a zászlók, nemzeti jelképek frontján, sőt menesztette az erősebb beavatkozást követelő helyi kommunista vezetőket és gyakorlatilag azt is tétlenül nézte végig, ahogy az általa életre hívott új szovjet vezetést kigolyózzák a reformpárti erők a hatalomból.

1990 márciusában a reformpárti észt vezetés olyan határozatot fogadott el, melyben a két világháború között létezett Észtországgal való jogfolytonosságot mondták ki és egy a teljes függetlenség kimondásáig tartó átmeneti időszakot hirdettek ki. Moszkva ezt nem fogadta el és erős nyomás alá helyezte Észtországot. 1991 elején a dolgok odáig fajultak, hogy a hasonló tendenciákat mutató Rigában és Vilniuszban véres összecsapásokra került sor és már Tallinnban is várták a tankokat. Borisz Jelcin, orosz elnök beavatkozása vette elejét a még véresebb eseményeknek. A Balti országok kérdése ekkor került a nemzetközi politika asztalára. 1991 márciusában egy helyi referendum keretében az észt lakosság 77%-a a függetlenség mellett szavazott. Moszkva megpróbált gazdasági fenyegetéseken keresztül egyfajta szövetségi tervvel előállni.

Az eseményeket az gyorsította fel, hogy 1991 augusztusában sikertelen puccsot hajtottak végre szovjet keményvonalasok Borsz Jelcin ellen, és az akkori zűrzavart kihasználva - egyébként közeledő tankok fenyegetésében - 1991 augusztus 20-án az észt legfelsőbb tanács kikiáltotta Észtország teljes függetlenségét. A puccs leverését követően az oroszok elismerték a függetlenséget, egyébként elsőként a világon. Az ENSZ New York-i épülete előtt 1991 szeptember 17-én húzták fel a három balti állam zászlaját.

2011 márciusában átfogó megállapodást írt alá az észt kormány és a japán Mitsubishi cég. A megállapodás értelmében Észtország Japánban értékesítette kihasználatlan széndioxid kvótáját, aminek ellenértékeként elektromos autókat kaptak Ázsiából. Az Észt Elektromos Mobilitás Program három részből állt:

1. 507 db Mitsubishi iMiev elektromos autót bocsátottak az észt szociális minisztérium rendelkezésére, kísérleti jelleggel. A jellegzetes kékre festett járműveket a mai napig észt szociális munkások használják főleg a vidéki településeken, ahol az alacsony népsűrűség miatt egy-egy segítő szakembernek naponta nagy távolságot kell megtennie, hogy klienseit meglátogassa. Én az alábbi fényképet valamikor 2013 októberében készítettem egy fogyatékosokat ellátó lakóotthon megnyitóján. A lakóotthonokat működtető szervezetnek több ilyen programja van, és léteznek még (felszámolás alatt álló) nagy intézmények is. Ezek között közlekedve használják a kék autókat szociális szakemberek, de számos vidéki önkormányzatnak is van belőle.

2. A gazdasági minisztérium kidolgozott és bevezetett egy programot, aminek keretében magánemberek és cégek kedvezményes áron juthattak elektromos gépjárművekhez 2011 és 2014 között.

3. Az egész országot lefedő elektromos töltőállomásokat építettek ki. Nyilván az ország mérete is szerepet játszott ebben, de a program eredményeképpen Észtország lett a világ első olyan országa, aminek teljes területét lefedik az elektromos töltőállomások.

A program célja az volt, hogy felgyorsítsák az elektromos gépjárművek elfogadottságát és használatát Észtországban és elősegítsék a kormány által a megújuló erőforrások használatára tett 2020-ig szóló vállalások teljesítését.

A program második eleme idén év végén ér véget, a tervek szerint 500 elektromos gépjármű értékesítéséhez nyújtott támogatást az állam. Habár még csak 2014 augusztus van, előjegyezni több támogatásra már nem lehet, a programban elérhető forrás az utolsó centig előjegyzésre került. A támogatást kezelő alapítvány nyilvánosan elérhető statisztikái szerint 2011-ben még csak 17 pályázat érkezett, a következő évben már 92, míg az összes elérhető támogatás mintegy felét 2014 első félévében pályázták meg, összesen 242-en. A pályázók fele volt magánszemély, a legnépszerűbb márkának pedig a Nissan Leaf bizonyult.

Észt viszonyok között az elektromos autók beszerzési ára 40-50%-kal magasabb a belső égésű motorokkal működő autókénál, azonban a fenntartási költségek jóval olcsóbbak. 1,5-2 euróra jön ki 100km-ként, emellett az értékesítők megemlítik még a zajtalan működést, az alapból automatikus sebességváltást és a 0 káros anyag kibocsátást. A hátrányok között említik a lassú töltési időt, rövid hatótávot (típustól függően 60-180km), a magasabb beszerzési árat, és az akkumulátor idővel (5 év) történő drasztikus kapacitáscsökkenését. Észtországban nem hátrány többé a töltőállomások hiánya, a lefedettség ugyanis a programnak köszönhetően jelen pillanatban így néz ki:

163 gyorstöltő állomás van jelen pillanatban az országban, ezek távolsága sehol sem nagyobb 40km-nél, és minden 5000 főnél nagyobb településen lehet találni belőle. Az elektromos autók használatának dinamikáját jelzi, hogy 2013 februárjában összesen 1035 töltési alkalmat regisztráltak ezeken az állomásokon, ez a szám másfél éven belül több mint ötszörösére növekedett, 2014 júniusában már 5494 töltést regisztráltak.

A töltések kifizetésére különböző csomagokat lehet vásárolni, a hétköznapi autótulajdonos számára leginkább optimális csomag (heti 1-2 töltés) havonta 10 euró (3000 Ft) díj mellett töltésenként 2,5 euróba (750 Ft) kerül. De lehet havi 30 eurós díjat is fizetni, szinte korlátlan töltési lehetőség mellett. Tehát egy elektromos autó üzemanyagköltsége akár havi 9000 Ft-ban maximalizálható. Az akkumulátor mintegy fél óra alatt kerül 90%-os töltöttségi állapotba, amivel - típustól függően - a legtöbb esetben 140km-t lehet megtenni.

Az észt éghajlati viszonyokat figyelembe véve a töltőállomások -35 és +45 fok között minden további nélkül működnek. A töltőállomások teljesen automatizáltak, egy kártyát adnak a használatára, de mint Észtországban mindenre, már erre is van okostelefon alkalmazás, illetve lehet sms-ben is rendezni.

Elektromos autót lehet bérelni is a programot lebonyolító cégtől. Elektromos autó bérlése esetén a töltés ingyenes, tehát a bérlő kizárólag az autó használatának idejét fizeti ki, az üzemanyagot ingyen adják. A céljuk ezzel az, hogy minél többeket rávegyenek az elektromos autók kipróbálására, és a bérlés erre kiváló alkalom. Olyannyira, hogy hamarosan én is szeretném kipróbálni. Szociális munkás kollégáim panaszkodtak a Mitsubishire, azt mondják télen lassan melegszik. Engem az érdekel, milyen élmény vezetni, mennyire űr-autó ez már, és annak is lehet egy kultúrája, amikor egy tankolás 30 perc. Megnéztem a bérlés lehetőségének honlapját. A Nissan Leaft 24 órára 39 euróért lehet bérelni, de a bérlési lehetőség időtartama maximum 72 óra. Ha órákban gondolkodunk akkor az első óra 6 euró, minden további óra 3. Egy családi autós kirándulás mondjuk 4 óra időtartamra tehát simán megúszható 15 euróból (4500 Ft - optimistán 300 Ft/euróval számoltam a bejegyzésben az átváltást, de láttam én is híreket).

A program keretében autóvásárlásra nyújtott támogatás az autó beszerzési árának vagy lízingdíjának 50%-át tette ki magánszemélyeknél, 35%-ot cégeknél, de mindkét esetben maximum 18.000 euró (5.400.000 Ft). Megnéztem a Nissan észt oldalán, hogy mennyiért adják a programban legnépszerűbbnek bizonyult Nissan Leaft. 34.000 eurónál kezdődik az ára, tehát a támogatás valóban kb. a vételár felére elegendő.

Erre a pénzre észt állampolgárok vagy Észtországban letelepedési engedéllyel bíró, itt élő külföldiek pályázhattak egészen mostanáig. A pénzből bármelyik európai (Svájcot is beleértve) kereskedőnél vásárolhattak a pályázók elektromos autót, de a követelmény az volt, hogy a jármű legyen képes a 60 km/h sebesség meghaladására, rendelkezzen EU tanúsítványokkal és legalább 2 éves garancia legyen a járművön és 5 éves az akkumulátoron.

A program lejárta után az észt kormány nem tervezi újabb anyagi eszközökkel ösztönözni a vásárlást, helyette inkább olyan ösztönzőket vezettek be, miszerint elektromos autóval ingyenes a parkolás, illetve ilyen járművel lehet használni a buszsávot is. Észtországban nincs gépjárműadó, abból tehát nincs mit engedni, de az alacsony üzemben tartási költségek, a program keretében megvalósított kiszolgáló infrastruktúra és a közlekedésben nyújtott előnyök a kormányzat reményei szerint közvetlen anyagi támogatás nélkül is vonzóvá teszik az elektromos autókat a környezetvédelemre és a high-tech kultúrára egyaránt fogékony észtek között.

Ma még csak minden 1000-ből egy autóvásárlásra jut elektromos autó Észtországban, ez az arány Norvégiában mára már 4. Az irány, és mögötte a szándék, azt hiszem egyértelmű.