Az elmúlt öt évben négy kémet fogtak el Észtországban. Toomas Hendrik Ilves észt köztársasági elnök, aki egy kis dicsekvésért soha nem megy a szomszédba, ezt a következőképpen interpretálta:

"Vagy mi vagyunk az egyetlenek az Unióban, akiknek ilyen problémái vannak, vagy mi vagyunk az egyetlenek, akik kezdünk is valamit ezzel a problémával."

Az ukrajnai események felpörgették a kémkedés és kémelhárítás témáját is. A napokban az észt kémelhárítás saját háza táján talált piszkos, korrupt ügyeket, amit azonban úgy tálalnak, hogy a korrupt saját titkosszolgálati emberek leleplezése éppen a megújult és a korábbinál jóval megbízhatóbb észt titkosszolgálatok erejét mutatja.

A 2007-es orosz cybertámadás és a mostani ukrán helyzet kapcsán növekvő titkosszolgálati aktivitás csak két kiemelkedő példája annak, hogy a térségben a kémkedés modern és hagyományos formái igen aktívan zajlanak. Oroszország folyamatosan próbálgatja a Balti államokat, azok pedig folyamatosan edződnek a nyomás alatt.

Tény, hogy hosszú utat futottak be ezek a szolgálatok a függetlenné válás óta egy igen nehéz terepen. Az az előnye eleve megvan az észt titkosszolgálatoknak - és ez a két másik Balti állam mellett kiemelkedővé teszi őket Európában - hogy 50 év szovjet múlttal a hátuk mögött nem kell bemutatni nekik a KGB és utódszervezeteik gondolkodásmódját és módszereit. 26%-nyi orosz kisebbséggel a helyzet mindenesetre nem tekinthető egyszerűnek.

2008-ban például igen kínos pillanatokat éltek át, amikor az Észt Védelmi Minisztérium egy vezető tisztviselőjéről Hermann Simmről derült ki, hogy orosz kém, aki igen érzékeny NATO titkokat bocsátott az oroszok rendelkezésére. Nem is annyira a kikerült anyagok, mint a Balti államok megbízhatóságába vetett hit ingott meg az ilyen ügyekkel a NATO-n belül. Hogy a történet ne legyen unalmas, és hogy érzékeltessem, hogy valóban James Bond-i magasságokban zajlik mindez, később kiderült, hogy Simm nem csak az orosz titkosszolgálatoknak, de a németeknek is dolgozott azután, hogy az oroszok beszervezték.

Az észt titkosszolgálatok története mélyről indult. Az 1991-től számított első 10 év a korrupció ellenes harc jegyében telt el. A Kaitsepolitseiamet (amit itt KAPO-nak rövidítenek) leginkább a szovjet időkből megörökölt irdatlan korrupcióval volt elfoglalva, melynek magját és motorját a 90-as években is jellemző orosz szervezett bűnözői körök adták. Rendszerint észt bankokat használtak arra, hogy tisztára mossák pénzeiket.

A 2000-es évek kémbotrányai és lebőgései azonban rákényszerítették a szervezetet, hogy nagyobb sebességre kapcsoljon és valamit kezdjen a nyilvánvalóan mindent átszövő orosz jelenléttel.

A 2010-es évek elejére aztán elkezdtek jönni az eredmények. A korrupciót már az évezred első éveiben sikerrel visszaszorították. (Ez nem jelenti azt, hogy ne létezne, de össze sem lehet hasonlítani Észtországot ma már bármelyik másik volt szovjet tagköztársasággal e téren). Sorra tartóztatták le és ítélték el az elkapott kémeket, és egy sajátos, a titkosszolgálati szervektől meglehetősen szokatlan (de legalábbis ritka) stratégiát választottak.

Ezek az ügyek rendszerint csendben a színfalak mögött kerülnek elintézésre. Amikor egy ügynök lebukik még az azt felfedő ország sem szokta ezt nagy dobra verni, igyekeznek minél csendesebben kiutasítással, ügynökcserével elintézni azt. Nem mutat jól egyik fél számára sem, hogy kabátlopási ügybe keveredtek, miközben mindenki tudja, hogy igen nagy a kabátok forgalma szerte a világon.

Az észtek ehhez képest azonnal, demonstratív módon kiteszik a kirakatba lehetőség szerint az összes ilyen ügyet, miképpen most azt is, hogy 4 saját ügynöküket érték tetten. Az észt titkosszolgálat évente részletes jelentést tesz közzé, amiben hosszan olvashatunk az egyes történetekről, a felderítésekről és azokról a helyi szervezetekről és cégekről, akik belekeverednek egy-egy történetbe. (Akit mélyebben érdekelnek a részletek a 2013-as jelentést itt olvashatja angolul).

Ehhez kapcsolódik , hogy felveszik a kesztyűt a témában zajló információs és propaganda háborúban is. Kiteszik az elkapott kémek fényképeit, nyilvánosságra hozzák a jellemző konspirációs utakat, beszámolnak arról, hogy az oroszok milyen trükkökkel, kiket szerveznek be. A leleplezett kémügyek kapcsán nem meglepő módon előkerülnek rendszerint alvilági összeköttetésekkel bíró helyek, bárok, éjszakai szórakozóhelyek, de nem ritkán merül fel különféle civil szervezetek érintettsége. Ezek rendszerint valamilyen orosz kulturális, hagyományőrző köntösben jelennek meg, valójában az orosz titkosszolgálatok fedőszervei. Az észtek az összes ilyen szervezetet kirakatba teszik a tények, bizonyítékok bemutatásával. Amúgy hasonlóan járnak el a kevés, de létező iszlám, török szervezetekkel, nyilvánosan demonstrálva, hogy szem előtt vannak, róluk is lehet olvasni a riportban.

A harmadik fontos újítás, hogy az elfogott kémeket nem cserélik ki. Mindenkit elítélnek (13-16 éves börtönbüntetések a jellemzők), nem kaphatók a bevett formulára, hogy az államok csendben kicserélik egymás elfogott ügynökeit.

Az ukrán válság következtében napjainkban mindez megint élesre váltott. A krími helyzet tetőfokán komoly félelmek voltak Észtországban, hogy a forgatókönyvet itt is alkalmazni fogják. Az észtek nem bíznak a NATO-ban, kiváltképpen nem az európai partnereikben, szerintük EU és NATO tagság ide vagy oda, a drága EU partnerek majd legfeljebb tartanak egy jó konferenciát és kifejezik mély aggodalmukat, mikor a kis zöld emberkék már utakat zárnak le városok között tízezres létszámban. Nemrég napvilágot látott egy NATO elemzés, hogy mondjuk ahhoz, hogy Németországból, Angliából, Franciaországból ide érdemi NATO erők sorakozzanak fel, ahhoz minimum másfél hónapra van szükség, ami az észtek szerint vicc kategória ismerve a határmenti orosz erők harckészültségi szintjét. Erről részletesen írtam korábban itt.

A NATO jelentette védelemnél jelen pillanatban többet ér, hogy az orosz recept úgy tűnik nem működik. Egyrészt mintha Kelet-Ukrajnában is meghiúsulni látszódnának a tervek, másrészt az észt titkosszolgálatok beszámolói szerint a Balti államokban is igen aktív "mozgósítás" zajlott a nagyszámú orosz kisebbséget megcélozva. Az ország keleti részén fekvő Narva városa kiváló célpontnak tűnt, hiszen földrajzilag közelebb van Szentpétervárhoz, mint Tallinnhoz, lakosságának 82%-a orosz ajkú és a május 9-i Győzelem napja alkalmából majd az egész város Szent György szalagba borult.

Mégis, amikor az ukrán konfliktus kapcsán oroszbarát tüntetések szervezésére került sor, akkor Narva-ban mindössze 20-40 embert sikerült utcára vinni, amiből 20 újságíró vagy a KAPO ügynöke volt. Úgy tűnik az észtországi oroszokat egyelőre nem sikerült az orosz nacionalista szólamokkal megszólítani, annyira semmiképpen sem, hogy az konkrét aktivitásba is csapjon. Ennek elsődleges oka, hogy Narvában is egész pontosan tudják milyen az élet a folyó túloldalán (Narva határváros), másrészt senki nem akarja magát a jövő évi KAPO jelentésben fényképpel visszaolvasni.

Nagyjából erre épül az észt titkosszolgálati politika, ami ilyenformán kevésbé titkos, mint ahogy azt megszoktuk, de egyelőre (saját megítélésük szerint) jobban működik, mint a korábban alkalmazott technikák.

(A bejegyzés alapjául szolgáló angol nyelvű cikk)

Egy videón keresztül szeretném érzékeltetni, miképpen alakítják az intenzív és igen ambiciózus digitális fejlesztések Észtország mindennapjait. Olyan nagyon sok új információ nem lesz benne a témáról szóró korábbi bejegyzésemhez képest, mégis egyrészről a videóban első kézből, maguktól az észtektől lehet hallani, mit is csinálnak és ők hogyan tekintenek ezekre a fejlesztésekre. Másrészt viszont a videó segítségével szeretném felhívni a figyelmet arra a vizuálisan is jól nyomon követhető folyamatra, ahogy egy egész ország arculata változik. Ahogy fokozatosan mozdul el az általunk is jól ismert poszt-kommunista valóság valami nagyon egyedi, markáns új identitásba.

Az észt cikk, ahol a videót találtam ezzel a fotóval indít:

A kép Tallinn city-szerű belvárosát ábrázolja, és kicsit benne van ebben a fotóban minden, ahogyan az észtek láttatni akarják magukat. Felhőkarcolós, sokfényes világváros. Építészetileg és életmódban is izgalmas, modern világ, tele lehetőségekkel, ötletekkel és azok bátor megvalósításával.

Ez a fotó azonban inkább a jövő, mint a jelen. Észtország fejben van itt, a valóság ennél a szó szoros értelemben sötétebb. Sokszor beszélgetek arról észt kollégáimmal és ismerőseimmel, ha tényleg azt akarják, hogy ez a hely legyen az új Szilícium völgy, akkor nem csak pusztán az IT fejlesztésekben kell jónak lenni, hanem valóban vonzóvá és élhetővé kell tenni ezt a várost.

Nyilván én a messziről jött ember sokkhatása alatt mondom ezt, de az a sötétség, ami itt október végén ráköszönt a városra úgy, hogy hónapokig nem bújik elő a nap, az iszonyatos lelki terhet jelent. Nem a hideg az elviselhetetlen, hanem a sötétség. A fenti kép azért tetszik mégis, mert valószínűleg az észtek is látják, érzik ezt, és ők is egy ragyogó, fényes várost álmodnak maguknak. Elindult Tallinn ezen az úton, de még nem mondanám, hogy egy Szingapúrban sétálok.

Kevesebbet írtam erről, de a másik faktor, ami nagyon fontos, az a szolgáltatások minősége és általában az emberek attitűdje. Ez utóbbit én nem tartom olyan genetikai, észt (vagy akár balti) sajátosságnak, minket magyarokat is mosolytalannak írnak le nyugatiak, miközben én egyáltalán nem érzem, hogy sótlan, mosolytalan kultúra lenne a miénk. Hozzám közelebb áll ez az először tartózkodó, majd csak lassan feloldódó de akkor már mélyebb kapcsolatot kiépítő barátkozási stílus. 8 hónapja vagyok itt, nagyon érdekes, hogy csak most, több mint fél év elteltével kezdenek el a Facebookon bejelölni még a legközvetlenebb kollégáim is, vagy a hallgatók az egyetemről.

(Lehet, hogy fantázia ez csupán) de én abszolút annak tudom be az észt visszahúzódást, hogy ezt teszi 800 év megszállás egy kultúrával, ami nyelvét és szokásait titkon hordozta. Az észtek azon generációja (és most még ők vannak többen), akik 1990 előtt születtek, úgy jár-kel saját országában, mintha tojásokon lépdelne, és legszívesebben láthatatlanul osonna el az eresz alatt. Számtalan apró jelenetben megéltem már ezt. Megijednek ha tudod a nevüket, mert mondjuk hallottál róluk valakitől. Az a kérdés, hogy hol laksz az majdnem olyan udvariatlan mint nőktől megkérdezni hány évesek. Mégis van feloldozás, mert eljön a nap, amikor hirtelen, számomra egyébként váratlanul, feloldódik a jég, és egy kifejezetten meleg, intim fogadtatásban lesz részed. Csak ehhez hónapok kellennek.

A szolgáltatások minősége azonban olyasmi, amit nem tudok tolerálni. Azt jóval nehezebben viselem, mint a személyes kapcsolatokat, egészen azért mert a szolgáltatásért fizetek. Nyilván ez sem ismeretlen, emlékszem, amikor szingapúri feleségem sokkot kapott Budapesten attól, hogy pofát vágnak a bolti eladónők. Sokat beszélgettünk akkor arról, hogy milyen élete lehet egy ilyen nőnek, mennyit keres, mire megy haza, hogy bánnak vele a munkahelyén, mi lehet a képe saját magáról.

Ugyanez a helyzet Észtországban. A boltok áruházak többségében - nem tudok jobb szót találni - vakkantanak kommunikáció címén. Van egy amerikai vendégoktató most nálunk az egyetemen, az már nem mer beülni sehova. Azt mondta ilyet ő még nem látott sehol (nem nagyon járt még Kelet-Európában). Bement egy utazási irodába, hogy ajánljanak neki valamit. A mosolytalan, tényleg vakkantó stílusban válaszolgató alkalmazott egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, és azt tanácsolta a kolléganőmnek, hogy jöjjön vissza ha már tudja mit akar. Ő meg kifakadt, hogy neki itt nem az a munkája, hogy őt rábeszélje egy útra? Hát nyűgözzön le, mondja el, hogy nekem minden vágyam, hogy velük Szentpétervárra menjek, mert olyat én még nem láttam. Itt ülök - mondja - el akarom költeni a pénzem, de azt érzem, hogy zavarok, inkább idegesítem magát. Mi nem ezt hívjuk "sales"-nek az államokban..

De Észtország nem az államok. Itt egyelőre nagyon kevés olyan ember sétál az utcán, akiknek a bankkártyáján 15.000 dollárnyi egyenleg van (a megtakarításain felül), ezért egy hétvégi utazásra úgy fizet be, ahogy mások yoghurtot vásárolnak. Megkívánta..

Ahol nincs pénz, ott sales-es sem terem, legalábbis nem abban az amerikai autónepper formában. És lehet, hogy az alábbi videón szereplő észt IT arcok már a londoni kollégáik szintjén (újabban afölött) keresnek, de egy kiskereskedelmi bolt eladója 500 euró körül vihet haza, ami itt az átlagkereset fele. Pofát vágnak hát az élethez.

Mindezt azért írtam le ilyen hosszan, mert nem akarom, hogy ez a blog egy végtelen örömódává váljon. Általában azokról a dolgokról írok, amik tetszenek, amik számomra újak és lehetőséget, perspektívát látok benne. Lenyűgöző Észtország gyors fejlődése a digitális kormányzás terén, és az is, ahogy ez napról napra alakítja az itteni emberek életét. Abban is szinte biztos vagyok, hogy jó irányba fog változni ez a mosolytalan és fénytelen világ, amint egy új generáció már félelem nélkül tud felnőni.

Idegen vagyok itt, szeretem nézni az embereket. Ezek az arcok a videókon nekem már nagyon ismerősek. Megszoktam az egyenruhákat, a faházakat, a szürke szovjetet és a csillogó üvegpalotát is. A szőke, kék szemű fotómodelleket és félrefésült hajú nagyon orosz arcokat is. Látom hogyan dolgoznak rengeteget (hónapokig mást se lehet úgyse csinálni) és azt is, mennyire büszkék azért mindarra, amit 20 év alatt elértek. Szerintem az ilyen videókkal ezt akarják megmutatni nekünk:

 Azok számára, akik nem beszélnek angolul egy rövid összefoglaló:

- Bemutatják a digitiális igazolványukat, amivel gyakorlatilag minden hatósághoz és szolgáltatáshoz közvetlen elérésük van az internetről.

- Az oktatában már az általános iskola második osztályától tanulják a számítógépekkel, a robotikával és az internet világával kapcsolatos ismereteket. Programozók és IT szakemberek hadára van/lesz itt szükség, ezért az oktatásban ezt nagyon nyomják. (A videóban nincs benne, de újabban a spanyolok nyomulnak nagyon azzal, hogy a fiatalok náluk igen magas munkanélküliségét úgy próbálnák enyhíteni, hogy fiatal spanyol IT szakembereket exportálnának az észt munkaerőpiacra)

- Csak pár másodpercre látni a videóban, de itt mint eső után a gomba úgy jelennek meg egymás után a mindennapi életet segítő vagy könnyebbé tevő fejlesztések, start upok. Parkolás, taxirendelés, étterem foglalás, jegyvásárlás minden egy telefonnal elintézhető, ami önmagában nem újdonság, de itt tényleg mindenki ezt használja. Sok helyen nincs is parkolóóra, mert a neten vagy sms-ben lehet csak rendezni.

- A rendőrség szovjet típusú korrupcióját is jelentősen csökkentették a digitalizált megoldásokkal, azzal, hogy minden egyes mozzanat, intézkedés rögzítésre kerül. A járőrök pedig azonnal az autóból hozzáférnek minden adathoz a jogosítvány vagy a személyi alapján. Külön e-rendőrség is van.

- Az egészségügyben minden adat és információ fent van a neten, amit bárhonnan elérhet az állampolgár, de az orvosok is ha megkapják a hozzáférést. Az adatok tulajdonosa az állampolgár, arról is pontos értesítést kap, hogy az állam mire használta illetve akár mikor nézte meg az adatait. Ugyanis látja a log fájlokban, hogy ki honnan, mikor lépett be az adataihoz és ott mit csinált vele. Nincs recept, és meg lehet jelölni közeli hozzátartozókat, akik jogosultak a gyógyszereket kiváltani, információt kérni, vagy hozzáférni az adatokhoz mondjuk akkor, amikor az érintett maga ezt nem tudja megtenni betegsége miatt.

- A választási rendszer trükkje, hogy a digitális szavazással nem csak a részvételi arányt akarták növelni, hanem szinte értelmetlenné tették a szavazatvásárlást. Ugyanis mindenki annyiszor szavaz, ahányszor csak akar. De csak az utolsó szavazat számít. Ha valaki lefizet, akár az orra előtt szavazok arra, akit mond, utána fél órával felmegyek a rendszerre és már magam szavazok mégis inkább arra, akit én szeretnék. Ez utóbbit fogja regisztrálni a rendszer. Az internetes szavazásra általában egy hét áll rendelkezésre, a papír alapú szavazás előtti időszakban.

Habár európai választásokról van szó, ami közös, európai ügyeinket érinti, igazából ezek a választások még mindig inkább belföldre, a belföldi viszonyokról szólnak. Ennek fényében egy magyar nyelvű blogon olyan nagyon sokat nem is érdemes írni az észtországi EU választásokról.

3 dolgot tartok mégis talán említésre méltónak.

1. A részvételi arány Észtországban is csökkenő tendenciát mutat. Itt a választók ugyan nem lettek kifárasztva egy pár héttel korábbi másik választással (2015-ben esedékesek a parlamenti választások), de így is érzékelhetően kevesebben mentek el szavazni, mint 2009-ben. Öt éve a szavazásra jogosultak 43,9%-a vett részt a választáson, most ez az arány 36,44%-ra csökkent. Megjegyzem annak ellenére, hogy Észtországban elektronikusan, otthonról is lehetett szavazni. Volt is ekörül némi turbulencia. Egy szakértői csoport nem sokkal a választások előtt arról készített egy jelentést, hogy az észt online választási rendszer nem megbízható, manipulálható. Erre azonnal rá is cuppant több ellenzéki párt, azonban az egész felhajtás éppen ellenkező hatást váltott ki: minden korábbinál többen szavaztak elektronikusan. A kormány egyébként stílusosan megköszönte, hogy komoly figyelem kíséri az Észtország büszkeségének tekintett elektronikus választási rendszert, maga is vizsgálatot rendelt el az ügyben, ami nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az eredeti jelentést készítő szakértői csoport tagjai nem tekinthetők a témában leginkább elismert szakembereknek. Ők valószínűleg a kormánynak dolgoznak...nem tudom. Ment pár napig a cikkezés, reklámja biztosan lett az elektronikus rendszernek.

2. A liberális kormányzó párt (Reform Párt) nyerte a választásokat, ami annak fényében mindenképpen egy erősödést jelent, hogy egy évvel mandátuma lejárta előtt az alacsony támogatottság miatt távozott az ország miniszterelnöke. Most ugyanez az ember kapta a legtöbb szavazatot. Persze belpolitikai szempontból egy brüsszeli képviselőség mindig jelenthet száműzetést is, a helyi média meglehetősen egyöntetűen úgy értékeli, hogy a népszerűségét vesztő kormánypárt feléledni látszik romjaiból. Engem személy szerint egyelőre annyi fog meg ebből az egészből, hogy vajon lehet-e számítani az eddigi (magyar viszonyokhoz képest) intelligens kormányzati irányra. Az én ízlésem szerint az észt társadalom- és gazdaságpolitika túlságosan neoliberális, de a saját műfajukon belül kétségtelenül elismerésre méltót alkotnak. Gazdaságpolitikai értelemben alternatívát a szociáldemokraták adhatnának, azonban én az ő karakterüket egyelőre nem látom. Amit látok az az, hogy nagy kérdésekben igazi különbség nincs is a vezető pártok között. Szerintem ez Észtország sikerének egyik nagy titka, van tere konszenzusnak, illetve minden marakodás ellenére létező párbeszéd van a felek között.

3. Mivel szinte mindenhol az EU szkeptikusok előretöréséről számolt be a média, ennek fényében meglepő talán, hogy az EU szkeptikusok észt verziója nem érte el a szükséges küszöböt. Magukhoz képest nem szerepeltek rosszul, de képviselőt nem küldenek végül Brüsszelbe. Észtországban egyértelmű és a mindennapokban is jól érzékelhető az EU nagyarányú elfogadottsága. Bejutott viszont a Centrum Párt színeiben induló orosz nemzetiségű Yana Toom (ő látható a fotón). A párt maga nem szerepelt túl jól, a várt két képviselő helyett, mindössze egyet küldhetnek, de az észtek között nagyon népszerűtlen hölgy bejutása úgy, hogy a szimbolikusnak tekinthető (szintén oroszbarát) tallinni polgármestert is legyőzte, mindenképpen jelzés értékű. Elemzők azt jegyezték meg, hogy az eddig nem egyértelműen etnikai húrokon pengető Centrum Párt lassan színt kell valljon. Politikai jövőjét tekintve, szimplán a helyi oroszok képviseletével nem fog messzire jutni, ahhoz azonban, hogy észt szavazóit is megtartsa nem túl jó fejlemény, hogy a kérdésben inkább radikalizálódó szereplői kerülnek előtérbe.